Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Spielmann József: A kartéziánus szemlélet sodrában

many behatolása a refeudalizálódó Erdélybe az új ismereteknek csupán igen korlátolt gyakorlati alkalmazásával járhatott. A század második felében a hűbéri anarchia szétzilálta a központosító törekvések maradványait, Erdélynek a Habsburgok függőségébe való kerülése, az arisztokrácia megerősödése pedig a barokkot honosította meg, mint uralkodó szellemiséget. A hazakerült — a szükséglethez képest — kevés orvosra elég feladatot rótt a napi gyakorlat s az állandó háborúk következtében megszaporodott járványos betegségek leküzdése. Akiket a gyógyítás nem elégített ki, csupán a tudomány népszerűsítésében élhették ki elvetélt alkotói hajlamukat. Hiszen nemcsak Erdélyben, hanem egész Közép-Kelet-Európában is az első tudományos közlöny, az Academia Leopoldina kiadta Ephemerides csak 1670-ben indul. Hogy orvosaink zöme, köztük Enyedi Sámuel, Pápai Páriz Ferenc Enyeden, Vízaknai Beretzk György, Dimién Pál, Arkosi Tegző Benedek, Tolnai István Kolozsvárott, Köpeczi János Sárospatakon, Huszti Szabó István Debrecenben stb. vállal tanári állást, abban a kollégiumok tudós oktatókat igénylő szükséglete mellett kétségtelenül szerepe lehetett a fent említett tudománynépszerűsítésre Zsugorodott alkotói hajlamuknak. A társadalmilag visszamaradt, egyetemet nélkülöző Erdélyben a képzett, tudományt kedvelő orvosok csupán az új ismeretek eredményeinek népszerűsítésére, terjesztésére, nem pedig művelésére gondolhattak. Ismeretközlő tevékenységük viszont messze túlmutat az orvostudomány határain, átöleli a természetfilozófia egészét, s legtöbbször a haladó racionalista hitű kartéziánus, puritán, illetve coccejanus eszmék terjesztésével társul. Felülvizsgálatra szorul a közelmúltig uralkodott, romantikus kultúrfelfogás, mely a XVIL század szellemi mozgalmait csak néhány korán jött írónknak, tudósunknak az egész világgal folytatott magányos és reménytelen harcának tudta be. Az itthoni meg nem értés, a részleges siker, az életmű egyenetlensége és befejezetlensége kétségtelenül jellemzi Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Pápai Páriz Ferenc és nemzedéktársaik alkotásait. Úgy érezzük viszont, igaza van az irodalomtörténész Keserű Bálintnak, mikor a XVIL század szellemi mozgalmairól szólva figyelmeztet: e kor értelmiségiéinek sorsa nem a nagy szellemeket fogadó „örök meg nem értésből" fakadt. Ellenkezőleg ! A hazai művelődés és tudomány visszamaradottságának leküzdésére, a nyugati példa itthoni követésére, művelődéstörténetünkben talán sosem volt oly egységes erőfeszítés, mint éppen a XVII. században. Az említett vezető szellemiségek sorsában, törekvéseiben — Keserű szavával élve — „névtehn vagy alig ismert újító orvosok, tanárok, papok s közkatonák százai" osztoztak. Az utóbbi évek művelődéstörténeti kutatásai sok hasonló „újító közkatonát" szólítottak ki az ismeretlenség homályából. Ezt a tetemrehívást az orvostörténeti kutatásnak a maga területén kell elvégeznie., megkeresve a Pax Corporis hazai és külföldi szellemi előzményeit. A gyökerek — kétségtelenül — a XVI. századig nyúlnak vissza, a Lencsés György szerkesztette magyar nyelvű, az emberi test minden betegségét tárgyaló kéziratos Ars Medicáig. Felmerül a kérdés, hozzájárultak-e erdélyi orvosok európai viszonylatban a kísérletes tudomány megalapozásához? Forradalmi újítók, a tudományban