Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

KRÓNIKA

szigeti Vesalius emlékmű felállításánál, a montecassinói első európai orvostörténelmi kongresszuson, a Román Orvostörténelmi Társaság évfordulóján, számos nemzetközi tudománytörténeti kongresszuson, a Rio de Janeiró-i, caracasi és guatemalai Pánamerikai Orvostörténelmi Kongresszusokon, a katalán orvostörténelem nemzeti és nemzetközi kongresszusán stb. Felállítva most már a NOT múltbeli tevékenységének mérlegét megállapíthatjuk, hogy az eredmény nagyon is pozitív. Előadások százai, sőt ezrei hangzottak el a kongresszusi ülések hosszú során, s ezek zöme valódi tudományos értékkel bír, biztos alapul szolgál az eljövendő nemzedékek kutatómunkájához. A rendszeresen tartott kongresszusoknak nem kis érdeme az is, hogy sok országban fokozott érdeklődést keltett az orvostörténelem iránt. Nem egy nemzeti orvostörténelmi társaság a NOT tagjainak kezdeményezésére született meg, a kongreszszusok pedig sok helyütt sikerrel támogatták az egyetemi orvostörténeti oktatás bevezetése érdekében tett erőfeszítéseket. Különös figyelmet szentel a NOT a fiatal kutatónemzedéknek, hiszen benne látja jövője zálogát. A fiatal kutatók helyzete nem mindig a legrózsásabb. Főleg anyagi nehézségek miatt sok tudományos társaság elzárkózik előlük, arra hivatkozva, hogy még nem szereztek kellő nevet maguknak. Sondervorst erről így nyilatkozik: „Én úgy gondolom, hogy a mi társaságunknak, miként a múltban is tette, a jövőben is igen liberális politikát kell folytatnia, s igen széles körű fórumot kell biztosítani mindazoknak, akik az orvostörténelem iránt érdeklődnek. Erejéhez mérten anyagilag is támogatnia kell őket, nyilvánosságot biztosítva nekik első szárnycsapásaik megtételéhez. Szemmel tartani, irányítani saját példánkkal buzdítani kell őket, beavatva az igazi tudományos kutatás módszereibe és műhelytitkaiba. Én úgy vétem, hogy ez a munka is hasznos, talán még hasznosabb az orvostörténelem szempontjából, mint az a — kétségtelenül igen érdekes — tudományos munka, amelyet a szoros értelemben vett szakemberek végeznek zárt üléseiken, amely azonban sajnos csak igen csekély visszhangot kelt a külvilágban. Hadd hivatkozzam egy személyes emlékemre. 43 évvel ezelőtt történt, még nem is voltam kész orvos. Rettenetesen érdekelt Van Helmont élete, s félénken megkockáztattam egy kérdést mesterem, Tricot-Royer előtt : felléphetnék-e egy rövid előadással az Oslóban rendezendő X. nemzetközi kongresszuson. A mester hosszasan szemügyre vett, aztán végül is beleegyezett. Megvallom, cseppet sem voltam magamra büszke az előadás közben. Bizonytalannak éreztem magam, s kész lettem volna pirulva megszökni, ha csak egy kicsit is megmosolyogtak volna. Az előadás végén a mester odajött hozzám : »Nem volt rossz« •—• mondta. Laignel-Lavastine pedig, aki mellette állt, hozzátette : »Nagyon is jó volt, fiatalember, folytassa csak és majd előbbre jut /« Milyen jótékony támaszt és biztatást jelentettek ezek a szavak ! Igen, azóta előbbre jutottam, 43 évet szenteltem az orvostörténelemnek, és több mint 20 évet az oktatásának." „Támogassuk mi is az ifjúságot úgy, mint ahogy erre az előttünk járók példát adtak. Támogassuk azokat is, akik — bár nem hivatásos történészek, s nem is akarnak azok lenni, de — érdeklődnek a történelem iránt, s ezáltal napról napra újabb értékeket ismernek fel nemes hivatásukban. Ne feledjük, amit Singer írt erről : ^Angliában az orvostörténelem legkiválóbb művelői olyan emberek voltak, akik