Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

KRÓNIKA

magát megnevezni nem akaró mecénás bőkezűségéből és a „Le Scalpel" c. belga orvosi lap támogatásával lehetett életben tartam. A lap 1962-ben bekövetkezett megszűnése után időszakos körleveleket bocsátott ki a NOT. 1969-ben Adalberto Pazzini a NOT rendelkezésére bocsátotta az általa szerkesztett „Pagine di Storia della Medicina" egy részét. Pazzini professzornak, a NOT egykori elnökének és jelenlegi tb. elnökének köszönhető, hogy a NOT-nak megint van kiváló tájékoztató orgánuma. . A NOT elnökei Az első elnök, Tricot-Royer elévülhetetlen érdemeket szerzett a Társaság megszervezésében. Tíz évig (1920—1930) viselte az elnöki tisztet, de tiszteletbeli elnökként még a második világháborút követő nehéz időkben is a Társaság oszlopa volt, akinek tekintélyét soha senki sem vonta kétségbe. Megjelenése tiszteletet parancsolt; ha megszólalt, csend lett. Valóban a Társaság atyja volt. Utódja Davide Giordano lett (1930—35), kitűnő gyakorló sebész, aki azonban szenvedélyesen foglalkozott az orvostudomány s általában a természettudományok történetével is. Kiváló megjelenésű, igen határozott ember volt, s e tulajdonságait jól tudta kamatoztatni a Társaság javára. A régi tagok még ma is emlékeznek elragadó vendégszeretetére, amellyel szép velencei palotájában fogadta őket. A velencei olasz Giordanot a román Victor Gomoiu követte az elnöki székben (1936—1946). Elődjéhez hasonlóan ő is a sebészet mestere volt, de jelentőset alkotott az orvostörténelem terén is. Mint a NOT elnöke páratlanul tudott lelkesíteni. Megnyerő, élénk beszédű, szívélyes egyéniség emlékét hagyta maga után. Neki köszönhető a NOT első önálló közlönyének megindítása. Közmegbecsülésnek örvendett, s méltán, mert az ő elnöksége alatt lendült fel legjobban a NOT tevékenysége. A háború után az utazási nehézségek miatt Gomoiu nem tudta tovább vállalni az elnökséget. A Társaság maradványa — mert hisz a tagok egy része meghalt, eltűnt, szétszóródott — az első, úttörő nemzedék egyik képviselőjét, LaignelLavastine-t állította erre a nehéz posztra (1946—53). Vigasztalan helyzetből kellett új életre támasztania a Társaságot. Az iratok nagy része eltűnt, a pénztár kiürült. Laignel-Lavastine mégis rendületlenül hitt a jövőben. Egyénisége szinte „ragályos" tettrekészséget és bizalmat árasztott. Engedelmességre tudott késztetni anélkül, hogy parancsolt volna. Ha útján akadályokba ütközött, nem hátrált meg, s az akadályok mintha kitértek volna előle. Nagyszerűen tudott egy-egy kongresszust irányítani. Ha az ülésen elnökölt, feszült figyelemmel hallgatta a vitát, de fejében már a másnapi napirendet forgatta. Ismerői úgy emlékeznek rá, mint a francia udvariasság rendkívüli nagykövetére. 1953-ban halt meg, s távozásával nagy űrt hagyott maga után a NOT-ban. Utóda az elzászi származású Ernest Wickersheimer lett (1953—1964). Sondervorst véleménye szerint a történelem úgy fogja számon tartani, mint a 20. század 27 orvostörténeti Közlemények 69—70.