Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Vértes László: A műtéti sebzárás történetéből

A MŰTÉTI SEBZÁRÁS TÖRTÉNETÉBŐL VÉRTES LÁSZLÓ N

apjaink sebészetének egyik, az érdeklődés középpontjában álló problémaköre a sebek zárása. Mind az orvos, mind a beteg számára igen lényeges kérdés, hogy a műtéti beavatkozás után milyen eredménnyel sikerül a sebszélek egyesítése. A sebészet rohamos fejlődése keretében változatlan érdeklődés nyilvánul meg a varrástechnika iránt. Még mindig sok szövődmény — sebszétválás, fonalgennyedés, sérvképződés — fenyegeti a gyógyulás sikerét, s mindezek kezelése hosszan tartó türelmet igényel. A kozmetikai eredmények szintén lényegesek: Susruta, az ókori indus sebészet legkimagaslóbb alakja mindig törekedett a szép műtéti hegre. Ezen szemlélet alapvető voltára utal Bugyi [1], a szép heg fontos követelményére sok sebész nem ügyel, pedig a beteg egész életén át viseli és egyedül azt látja, s annak alapján bírálja meg a műtétet. A sebek zárására sokféle anyagot és módszert alkalmaztak az elmúlt évezredekben. Ezeknek még a vázlatos áttekintése is lehetetlen, így csupán néhány szemelvényre térhetünk ki. Az őskínai sebészkultúra jellemzője, hogy a sebeket fakéregből készült háncscsal varrták [1]. Az egyiptomiak már az i. e. XVII. században lencsíkokat használtak. Az európai sebészek olaj és gyanta keverékét, később cinkoxiddal kevert ragasztóanyagot alkalmaztak. Ambroise Paré az ún. száraz varratot javasolta: a seb szélét ragasztóanyaggal bekent csíkokkal fedte, és ezek csipkéit összehúzta (1. ábra). Az arc sebeinél így sikerült elkerülnie a torzító hegeket. A varráshoz használt durva eszközök a fertőzés- és a hegképződés- l. ábra. Paré „száraz varrata"