Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

KRÓNIKA

Schultheis? Emil egészségügyi miniszterhelyettes, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár főigazgatója és valamennyi munkatársa nevében, a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöksége és vezetősége képviseletében. Búcsúztatom az intézet nyugalomba vonult igazgatóját, a Weszprémi István Emlékéremmel kitüntetett orvostörténészt. Alig múlt féléve annak, hogy nyugalomba vonulása alkalmával elköszöntünk a távozó igazgatótól. Elégtétellel, a sikeres életmű erőt adó megnyugvásával fogadta méltató szavainkat az intézet élén eltöltött nyolc esztendő felidézésekor. Mindenkit megragadott a válasz, de nemcsak az egészségügyi kultúra jelentőségét méltató beszéd tartalma, hanem a szónok szellemi frissesége, a 87 esztendős férfiú nagy gyakorlatot eláruló, magabiztos válaszbeszédének stílusa. A gondolat és a beszéd tisztasága tette emlékezetessé utolsó szereplését. Az ünnepélyes búcsúztató befejezése után, amikor magunkra maradtunk, az öregember elmerengő fájdalmával megjegyezte: „szép volt, köszönöm Nektek, csak kicsit temető-hangulata volt, beillik egy dísztemetésnek is. De ebben még az a jó, hogy válaszolhattam." Akkor még nem hittük, hogy ilyen hamar fogunk találkozni a ravatala körül és Fekete professzor már nem válaszol. Kissé görnyedt, botozó alakja eltűnt a tabáni városrészből, amelyet annyira szeretett — bár néha a lebontott házakat és utcákat idézte vissza emlékezetében. Kell-e egyáltalán megrajzolni Fekete professzor alakját, nagy ívű pályáját?! Legföljebb arra vállalkozhatunk, hogy a gazdag életpálya néhány mérföldkövét villantjuk fel és az orvostörténész munkáját méltatjuk. Életútja korszakokat ívelt át, történelmi szakaszokat fogott össze, illetve haladt azzal párhuzamosan az élete. Méltán mondta magáról egyik interjúban: „Annak a nagy nemzedéknek voltam a tanítványa, amelyhez Tauffer Vilmos, Korányi Sándor és még annyi más kiváló orvostudós tartozott. Nekem megadatott az, ami igen sokat ér az életben, tanítványa és kortársa lehettem a legnagyobbaknak, személyesen ismertem azokat, akiknek életműve ma az orvostörténészek kutatómunkájának tárgya . . ." Valóban nemegyszer fordult elő a Társaság ülésein, hogy személyes tanúként emelkedett szólásra egy-egy félszázaddal korábbi nagy esemény vagy orvostörténelmi jelentőségű tett méltatásakor. Fekete professzor életművében a gyakorló szülész-nőgyógyász, az orvostudós tevékenységét Semmelweis Ignác egyénisége kötötte össze az orvostörténelemmel. Élete utolsó évtizedében fogott az orvostörténelem műveléséhez. De nem afféle öreguras passzióként, hanem az „élő orvostudomány" szolgálatában eltöltött évtizedek tudásával és tapasztalatával maga mögött, érdeklődő ifjúként fogott a rokon területek vizsgálatához és az orvostörténelmi kérdések tanulmányozásához. Nem restellte, hegy diákcs kérdésekkel magyaráztassa el magának azokat a köztörténeti, közigazgatástörténeti és egyéb kérdéseket, amelyekben munkatársaira kívánt támaszkodni tudománytörténeti összegezéseinél. Becsülte a történelmet, tudta azt, hogy annak is megvannak a törvényszerűségei és értéke, ha rossz „kommentátorok" (ahogy mondta) lejáratják is néha. De nincsenek rossz orvosok? — kérdezte rezignáltán. Tudta azt, hogy a jövő világát, a holnap és holnapután lényegét csak a múlt letisztult modelljén lehet tanulmányozni, a fejlődés törvényszerűségeit így sokkal inkább