Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 60-61. (Budapest, 1971)

TANULMÁNYOK - Ormos Pál: Hódmezővásárhely egészségügyi fejlődése

ben mind a diagnosztikai, mind a therapiás részlegben több munkahely biztosíttatott. Ezzel egyidőben a kórház kicsiny, 20 ágyas elmeosztályát korszerűtlensége és alkalmatlansága miatt megszüntettük, és belőle onkológiai osztályt létesítettünk a daganatos betegek kezelése végett. Néhány éves működés után azonban az osztályt elégtelen kihasználás miatt megszüntettük, és idegosztállyá alakítottuk át. Az osztály élére — átmeneti megoldások után — végül dr. László Kókai István került a szegedi klinikáról. A kórház két helyiségből álló gyógyszertára sem tudta már kielégíteni a fokozódó szükségletet. Ezért ugyancsak más célra szolgáló helyiségek átalakításával 7 helyiségből álló épületrészleget biztosítottunk a gyógyszertár részére. Teljesen új bútorok, berendezési tárgyak és műszerek beszerzésével, s a személyzet lényeges szaporításával biztosítottuk a gyógyszertár korszerű munkáját. A felszabadulás előtt nem rendelkezett a város megfelelő gyermekszakrendeléssel sem. A beteg gyermekeket, csecsemőket — helytelenül — vagy a gyermekgondozóba vitték, vagy a kórház gyermekosztályára. Ezért a felszabadulás után a túlságosan bő és kihasználatlan szemészeti osztály földszinti részlegének átalakítása után ott helyeztük el a csecsemő- és gyermekosztályt, az alatta levő jól fűthető és szellőztethető alagsorban építettük ki a gyermekszakrendelést, külön fertőző és nem fertőző betegek részére. A kórházban véradó állomást állítottunk fel. A Vöröskereszt szervezésével biztosított véradók a Véradó Állomás munkájával együtt biztosítják a betegek ellátásában nélkülözhetetlen emberi vért. Miután a közvetlen betegellátást biztosító részlegek korszerű munkáját a kórház biztosította, szükségessé vált olyan részlegek korszerűsítése is, amelyek elmaradottak voltak, de amelyek hiányos működése a kifogástalan betegellátást súlyosan károsították. Ezek közül az egyik a kórház konyhája, a másik a kórbonctani-kórszövettani osztálya volt. Tekintettel arra, hogy a konyha építése azon a helyen volt a legcélszerűbb, amelyen a kórház már elavult kórbonctani épülete volt, előbb az új kórbonctani osztályt kellett megépíteni. Megfelelő, valóban korszerű kórbonctani osztály megépítése akkor még nem volt könnyű, mert e tekintetben hazánkban a hivatalos körökben — nem szakkörökben — még nem érett meg ez a feladat annyira, hogy ne értelmezték volna túlzott követelésnek azt a tervet, amellyel a kórház 1953-ban előállott. Végre sikerült az illetékes szerveket meggyőzni, hogy a korszerű betegellátás által megkövetelt magas színvonalú kórbonctani munkához megfelelő számú helyiséggel rendelkező és jól felszerelt osztály szükséges. Városunkban külön kiemelendő annak az egészséges szemléletnek a kialakulása, amely több évtizedes propagandának az eredménye volt, hogy a közönség egészen természetesnek tartotta a kórházban elhaltak boncolását. Ez az ötvenes években már annyira magától értetődő volt, hogy mind ritkábbá vált, hogy a hozzátartozók egy-egy elhalt boncolásának a mellőzését kérték, és boncolás mellőzése évtizedek óta nem is fordult elő. Viszont fordult elő olyan eset is, amikor a kórházon kívül meghalt egyén boncolását kérte a család, mert meg akartak győződni a diagnosis és a kezelés helyes voltáról. Az új kórbonctani osztály 1955-ben kezdte meg munkáját (12—13. ábra). A kórházban elhaltak boncolása után az orvosok nyilvános ülésen, az ún. klinikopatológiai konferenciákon tárgyalták és tárgyalják meg az elhalt betegségének a lefolyását, kezelését s a belőlük levont tanulságokat, ezzel döntő módon fejlesz-