Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 57-59. (Budapest, 1971)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Charles Coury: L'enseignement de la médecine en France (Kopp Jenőné)

314, 4 skk.), kötelességévé teszi az orvosnak a természetet megismerő' kutató munkát, a hippokratesi esküben pedig felvázolja az igazi orvos erkölcsi eszményképét. (Az esküt a jegyzetapparátusban teljes görög szövegében és német fordításában közli.) Itt foglalkozik a szerző Hahnemann homeopatikus gyógyrendszerének és a Corpus Hippocraticum tanainak egybevetésével is, mivel előbbi tanúként hivatkozik Hippokratesrz a maga igaza mellett. Vida Tivadar Charles Coury : L'enseignement de la medicine en France. Paris, Expansion Scientifique Française, 1968. 199 p. 1968 májusában a „tiszteletreméltó Sorbonne" öreg falai megdöbbenve láthatták az új rendért tüntető diákokat. Az egyetem vezetői hozzájárultak az egyetemi reformokhoz. A most születő új korszaknak küszöbén foglalta össze Charles Coury a francia orvosképzés eddigi történetét, tanulságul „azok számára, akik ragaszkodnak a tradíciókhoz, hogy nincs haladás változás nélkül, és azok számára, akiket az újítás szelleme lelkesít, hogy nincs haladás megfontoltság nélkül." Az orvosképzés történetét a francia forradalom osztja két nagy korszakra. Az oktatás kezdetei visszanyúlnak Nagy Károly 806-os Thionville-i rendeletéig, mely a Quadrivium anyagához csatolta a fizikát. Ez magában foglalta az orvosi oktatás kezdeteit is. A császár ugyanakkor utasította a szerzeteseket, hogy „kertecskéikben" (hortuli) gyógynövényeket termesszenek. Gyakorlatilag a középkorban az orvoslás a szerzetesek feladata volt, mint a keresztény Caritas tevékenysége. A szerzetesi iskolákban egy-egy neves tudós vonzására alakultak ki szellemi központok. Mikor a kiválóbb iskolák egyetemi rangra emelkedtek (Párisi Orvosi Fakultás 1253), ezekben is megmaradt ez az individuális jelleg, a tanulók önkéntes csoportosulása egy-egy „tisztelt és szeretett" mester körül. Az orvosi fakultásokon a tanítás különböző időtartamú volt, de mindenütt szinte teljesen teoretikus jellegű — főleg Hippocrates műveire épült. Az oktatás az évszázadok során alig fejlődött. A haladást inkább orvostársaságok képviselték (Collège Royal, Jardin du Roi). A sebészek képzése nem az egyetemeken történt, sőt a párisi egyetem 1350ben kiadott rendelete szerint, az orvosoknak esküt kellett tenniük, hogy a sebészetet — mint orvoshoz méltatlant — nem gyakorolják. A sebészek 1260 körül megalakították a „Confrérie de St. Come" közösséget, melynek keretében a sebésznek készülő ifjak az általuk választott mester mellett tanulhattak. Később a sebészek számára is bevezették az orvosi fakultásokhoz hasonló oktatási rendet. A sebészek testületéből alakult 1667-ben a Collège de Chirurgie, majd 1731-ben l'Académie de Chirurgie. A francia forradalom először megszüntette az összes főiskolát és egyetemet, szabaddá tette az orvosi gyakorlatot. Ennek következtében azonban sarlatánok árasztották el az országot. Ezért már 1795-ben újjászervezték a főiskolai oktatást, az országban több „École de Santé"-t alapítottak, melyek három éves sebészorvosi közös oktatás után egészségügyi tiszti rangot adtak a növendékeknek. 1800-ban Napóleon újjáalakította az egyetemeket, egységesítette az oktatást, és