Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 57-59. (Budapest, 1971)

TANULMÁNYOK - Regöly-Mérei Gyula: A budapesti orvosi kar helye az orvosi szemlélet és gondolkodásmód történelmi fejlődésében

és kifürkészhetetlenségre való hivatkozás minden kérdésre kényelmes válasz, míg az ,ignorabimus' kétségbevonása, magyarázatok keresése, megtalálásuk reménye, ... ha sok csalódásnak forrása is, munkára serkent, mely, ha nem is termi mindig azt, amire irányult, terméketlen nem marad soha". Az alak és struktúra, másrészt a működések harmóniája jelenti az egészséget, ezeknek a szervezet által már nem kiegyenlíthető kóros változása pedig a betegséget, de a szervezet aktuális reactio-képessége, constitutionalis és egyéb tényezők is döntő szerephez jutnak. Az egészséges és a beteg életet meghatározó törvényszerűségek általános érvényűek. Arra az időálló meghatározásra gondolunk, amit Virchow azzal fogalmazott meg: „Die Krankheit ist selbst Leben, Leben unter veränderten Bedingungen, seien nun die Bedingungen durch äussere oder innere Ursachen verändert". A kórfolyamatok kialakulásában a szervezet individualitása — amit aktuális reactiónak is nevezhetünk — éppen úgy érvényre jut, mint az elvileg azonos jellegű, de különböző hatású kórtényezők, pl. a támadó baktériumtörzs virulentiája. Az orvostudomány tehát ugyan a természettudományok egyik ága, mégis a betegség elbírálása individuális az érintett egyén szempontjából, ezáltal nemcsak kivételek, hanem a kivételek kivételei is szerepelhetnek. A XIX. század fordulójától kezdve hatalmas iramban fejlődött az orvosi tudomány. Megismertük az ép és a kóros alaki és működési tulajdonságait, képesek vagyunk arra, hogy élettani irányba helyreállítsuk a kóros jelenségeket. Erős hatású gyógyszerek és újszerű sebészeti beavatkozások állanak rendelkezésünkre. Tökéletesedett diagnosztikánk. Meghosszabbodott az ember élete. Felszámolóban vannak a fertőző betegségek. A legtöbb betegség esetén szignifikánsan javult a morbiditás, mortalitás és letalitás. Mindez szakaszokban következett be, aminek abban találhatjuk okát, hogy az orvostan voltaképpen alkalmazott természettudomány, amelyben akkor indul meg az újabb fellendülés, amidőn az alaptudományok már megszerezték a vonatkozó ismeretanyagot. Ez a szakaszossá % ?z orvosi tudomány történetében a fejlődés hullámvonalát eredményezi, ami azonban mindig felfelé ível, a hegyek között nincsenek mélypontok vagy hullámvölgyek, legfeljebb stagnáló plateau-k. Ezek a szünetek olyan nézetekre is vezettek időnként, hogy bekövetkezett az orvosi tudomány krízise, amit a Budapesti Orvosi Kar olyan helyesen és annyira élesen utasított vissza (Balassa, Markusovszky, Pertik, Jendrassik E., Korányi S., Verebély stb.). Természetesnek látszana, hogy az orvosi tudomány fejlődésének a XIX. és a XX. században bekövetkezett szakaszai, az immáron maradandó igazsággá leülepedett ismeretanyag megbonthatatlan egységbe vonja az orvosokat, hiszen Korányi Sándor jogosan írja, hogy „a tudomány az igazi, mint igazság, ugyanaz az egész világon és az igazi tudomány magaslatára kerülő tudósok idővel ugyanazt fogják látni ...". Az orvostudomány előretörésével azonban csaknem egyidőben éledtek fel az orvostan sectarianusai. A XVIII. század végén és a XIX. század elején erősödött meg az ontológia, ill. a természetfilozófián alapuló idealpathologia, melyek a szervezettől kívülálló, parazitaer jellegűnek tekintették a betegségeket, sőt utóbbit a biológiai fejlődési sor alacsonyabb fokán álló jelenségnek (pl. a daga-