Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Fekete Sándor: Semmelweis felfedezésének története: a tan kialakulása
pillanatban, mihelyt tiszta fehérneműt kaptunk, megszűnt a megbetegedés." (11) A megbetegedést tehát a szennyes fehérnemű is terjeszti. A fertőző anyag indikátora a bűzös szag volt, ami a bomlott szerves anyagtól származott. Mindez azt is mutatja, hogy Semmelweis tana már az első időben fejlődésen ment keresztül. A fertőző anyag első forrásához (bomlott állati szerves anyag) hamarosan hozzá adódott az élőben keletkező ev, rothadt anyag. A fertőző ujj mellett csakhamar kiderült a levegő közvetítő szerepe, majd — jóval később, a pesti tanárkodás idején, 1856-ban — a fertőzött fehérnemű, az eszközök s minden olyan anyag, amely a nemző szervekkel érintkezésbe kerül. A teljességet Pasteur tana hozta meg. Kimutatta a fertőző mikroorganizmusok ubiquiter előfordulását, és ezáltal a védekezés kiterjesztésének szükségét minden olyan anyagra, amely a szülő nővel érintkezésbe juthat. Gyakorlatilag is nagy jelentősége van annak, hogy Semmelweis a mosakodást illetően szigorítani volt kénytelen állásfoglalását. Eleinte, „1847 május közepén, a napra már nem emlékszem, elrendeltem a chlórmosásokat." (12). Akkor még elegendőnek tartotta, hogy a hallgatók és az orvosok az osztályra való belépés alkalmával mosakodjanak. Az Orvosi Hetilapban közölt szövegből az is kitűnik, hogy „a halvannyali mosás rendesen csak egyszer és közvetlen a vizsgálataink megkezdése előtt alkalmaztatván és szükségeltetvén" (13), azt csak az osztályra való belépéskor követelte. Ezen csak akkor változtatott, amikor rájöttek, hogy a rákos betegben is termelődik „rothadt szerves anyag", s az orvos ezt átviszi a következő vizsgálat alkalmával más betegre. Ez után írja: „Tehát nemcsak a kézhez tapadó hullarészek, idéznek elő gyermekágyi lázat, hanem az élő szervezetből származó ev is. Ezért a vizsgálók nemcsak a hullával váló foglalkozás, hanem oly egyének vizsgálása után is meg kellett chloroldattal, hogy mossák kezüket, kik azokat evvel mocskolták be ; csak ezután volt szabad egy másik egyén vizsgálatához fogniok." (14) Ez volt a mosakodási rendszabályok második fázisa. A további alakulásról az Aetiologia így ír: 1857 júniusában a sebészeti osztállyal (Rókus-kórház) való összefüggés megszűnt. „Ekképpen az ezen az osztályon uralkodott gyermekágyi láz kóroktani momentuma — vagyis a sebészeti osztály bomlott állati szerves anyagai — kiküszöböltetett, ennek következtében a gyermekágyi láz nagyobb kiterjedésben nem fordult többé elő. A chlormosásokat rendes körülmények közt nem is vettük alkalmazásba, minthogy kezeinket nem mocskoltuk be állati szerves anyagokkal. Csupán néhány boncolat után, melyeket el kellett végeznünk, használtunk kezeink megtisztítására chlor mosást." (15). Ebben az időben a Rókus-kórházban 933 szülő közül gyermekágyi lázban 0,85% halt meg. A halálozás tehát az akkori időhöz képest kedvező volt. Ennek ellenére ezt az intézkedést visszafejlődésnek kell tekintenünk. Továbbhaladva megtudjuk: „A chlormosások azon három esztendő alatt, amely a alatt a szülészeti klinika főnökeként működtem, nagyon szorgalmasan vétettek alkalmazásba, az annak dacára fellépett 2,90%-nyi halandóság az 1856/7 tanévben és a 4,05 százaléknyi az az 1857/58-iki tanévben nem szól a chlormosások hasznossága ellen, mert azok csak a kezeket, a bomlott állati szerves anyagok vivőit