Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Benedek István: Semmelweis betegsége és halála

lyek sok ponton ellentmondanak egymásnak. Bartucz Lajos, noha nem tudta befejezni munkáját, 19(i(>-ban kiadta a Semmelweis csontjain végzett vizsgálatainak eredményét, és a két tudós szakvéleménye egyáltalán nem egyezik egymással (10). Regöly-Mérei szerint például „a csontok megtartási állapota jó, előrehaladottabb korhadás nincs," Bartucz professzor ezzel szemben annyira korhadtnak, töröttnek és hiányosnak ítéli a csontvázat, hogy egyes csontok vizsgálata a legnagyobb nehézségbe ütközött. A kéz csontjairól Regöly-Mérei azt írja: „A csontok igen jól megtartottak, korhadástól teljesen kíméltek", Bartucz szerint ellenben „Semmelweis csontvázából leghiányosabban a kéz csontjai maradtak, illetve mentődtek meg. Hiányzott ugyanis 6 kéztőcsont, 1 kézközépcsont és lő ujjperccsont." Regöly-Mérei: „Határozottan hangsúlyozzuk, hogy a többi kézközépcsont, valamint ujjperc igen jó megtartási állapotban van, azokon korhadásra utaló jelenségek nem észlelhetők". De honnan tudja ezt, mikor a csontok tekintélyes része hiányzik, és nem is vizsgálta valamennyit, csak azokat — feltehetően azokat —, amelyek jó megtartási állapotban voltak? Bartucz szerint a kéztőcsontok közül a bal oldali naviculare és hamatum gennyedésre utaló kimaródást mutat, a jobb oldali multangulum május sérült; „a jobb kéz metacarpalis csontjai ugyanis mind megvannak, de egyik sem ép teljesen, a legtöbbön a capitulum sérült, nagy valószínűséggel gennyedéses folyamatra való kimaradásokkal és a csont belsejében vezető genny csatornákkal"'. Tehát nemcsak — mint RegölyMérei írja — a metacarpale II—

III — IV-en, hanem „a jobb metacarpale I. fejecskéjének felső felszínén két kis gödör... a metacarpale V. distalis végén alul, proximalis végén pedig felül és lateralis oldalán látni egy-egy nagyobb, a csontba vezető kimaródásos, nagy valószínűséggel gennyesedéses folyamatra valló gödröt." Ezenkívül a bal III. és V. kézközépcsonton is gennyesedésre valló nyílás látszik, a IV. metacarpus csont hiányzik. De ha ez így van, egycsapásra megdől az a nézet, hogy az egész gennyedés egyetlen gócból, a jobb kéz középső ujjából származik. — Különben az is szöget üthet a gondolkozó főben : miért a kézftözepcsontok hordják a gennyedés nyomait — méghozzá egyszerre három, sőt mind az öt —, miért nem a phaíanxok? Hiszen mindkét anamnesztikus adat szerint, az özvegy nyilatkozata és Bruck elbeszélése szerint, Semmelweis a jobb kéz középső ujját sértette meg, mégis az ujjperceken gennyesedésnek semmi nyoma — nem furcsa ez? (Igaz viszont, hogy a phaíanxok felét meg se lehetett találni: ezeket akár szét is rághatta a genny.) További ellentét a szakvélemények közt: Regöly-Mérei szerint „A jobb lapockán a csontszövet nagymérvű pusztulását találtuk, amely nyilvánvalóan a septikus folyamat részjelensége lehet", Bartucz szerint ellenben a jobb lapockát az erősen hozzátapadt téglamálladék korhasztotta el. Hogy a két ellentétes szakvélemény közül melyik a helytálló, ezt csak a csontok újabb vizsgálata dönthetné el. Addig nem marad számunkra más lehetőség, mint kételkedni magának a szakvéleménynek bizonyító erejében. Hogy az egyik tudós így véli, a másik úgy, ez egyikükre nézve sem diffamáló, de arra készteti a kérdés tanulmányozóját, hogy más adatokkal próbálja összevetni, támogatni vagy cáfolni az állításokat, így próbálván eligazodni az ellentétek között. Eszébe juthat például az, hogy Regöly-Mérei már 1900-ban állást foglalt a toxikus