Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Zsebők Zoltán: Visszaemlékezés a magyar egészségügy megszervezésére, 1945-1948

hazakerült natriumhydrocarbonat a hazai szappangyártás egyik fontos anyagaként nagyon kellett. Vagyis nem „búvárhajó-pasztillát" vásároltunk, hanem az ajándékba kapott szódát hoztuk haza. Az effajta, ma már derűsnek ható történetek (amelyeken ma már Vas Zoltán barátommal együtt nevetünk) nagyon jellemzik azt a korszakot, amiben a hazai egészségügy újjáépítése folyt. Mondanom sem kell, hogy napjaink állandó nyugtalanságban teltek el. A riasztó telefonhírek, levelek, deputációk, panaszkodók orvoslásért kilincseltek napról napra. Szinte egy olyan napunk sem volt, amikor ne késő este jöttünk volna el a hivatalunkból. Nemritkán összetákolt gépkocsikon vidékre kellett utazni, hogy a színhelyen szemrevételezzük a dolgokat, igazságot tegyünk, a felmerült ellentéteket elsimítsuk. Jól emlékszem, volt olyan napom, amikor Budapest, Sopron, Zalaegerszeg, Nagykanizsa útvonalat jártam be, hogy az említett városokban megnézzem, mi a valóságos helyzet. A viszonyok bonyolultságát fokozta, hogy nemcsak állami, megyei, városi, de egyházi fennhatóság alatt álló, sőt különféle alapítványi intézetekkel is együtt kellett működnünk. Súlyos szállítási gondjaink voltak. Ebben az időben sokszor és eredményesen kértük a szovjet hadsereg segítségét bizonyos szállításainkhoz, s nem egy alkalommal a szovjet teherautók segítettek ki bennünket. Nyilvánvaló, hogy a munkában adódtak hibák. Azonban a körülmények ismeretében ezek a hibák megbocsátható bűneim, hiszen egy rombadőlt országban szinte a nullapontról kellett elindulni, amit az idevonatkozó statisztikai felmérések, adatgyűjtések jól dokumentálnak. Nemcsak a magyar mezőgazdaság és ipar ment tönkre. A háború és a fasiszta rablás következményeit talán legérzékenyebben az egészségügyi hálózat érezte meg, és ahogy újjá kellett teremteni pl. a magyar vasutat és postát, úgy kellett szinte a semmiből újjáteremteni az egészségügyet, amelynek épületét azoknak az embereknek a hite ragasztotta egybe, akik vállalták ezekben az években az újjáépítés feladatait. A Minisztériumban számos ilyen kiváló munkatársam volt. Tanácsukra, ítéletükre mindig építeni lehetett. Csak néhány nevet említek: dr. Paris László, dr. Székely Miklós, dr. Vilmon Gyula, dr. Pesta László, de még sokan mások, akiknek nevét felsorolni oldalakra menne. Alig egy esztendőt töltöttem a Népjóléti Minisztériumban, amikor Erdei Ferenc, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára közölte velem, hogy úgy látnák helyesnek, ha Keresztury Dezsőnek, aki akkor a vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, segítségére lennék. Mondtam, hogy természetesen vállalom, ha szükséges, hogy ezen a helyen szolgáljak. így kerültem új „állásomba". Mint volt beregszászi állami kórházi főorvos, tulajdonképpen állás nélkül voltam, míg azok a főorvos társaim, akik a Felvidékről, Erdélyből visszatértek, általában a fővárosi vagy vidéki kórházakban kaptak megfelelő elhelyezést. A történelmi hűség kedvéért elmondom, hogy gyors átköltözésemre azért volt szükség, mert hivatali elődöm egy bizonyos ügy kapcsán — mely két párhuzamos tanszékkel, ezek átszámozásával volt kapcsolatban — olyan erősen kifogásolható intézkedést tett, amivel a miniszter nem értett egyet, és ragaszkodott ahhoz, hogy a főosztályvezető elhagyja a minisztériumot.