Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Zoltán Imre: Az orvosképzés fejlődése és az egyetemi reformok Magyarországon

A tudomány meggyorsult fejlődése már ebben az időben is szükségessé tette, hogy az oktatás korszerűsítésével folyamatosan foglalkozzék a kar. Markusovszky 1858-ban örömmel üdvözli az új szigorlati tervet, amelyben önálló tárgyakká válnak a szövettan és a tájanatómia, a vegyészet és a fizika. Nem érdektelen megjegyezni, hogy már ő rámutatott arra a nehézségre, amit a „tanulmányok számának szaporodása" és a rendelkezésre álló idő változatlansága jelent. A karon „tantervi bizottság" működik (Balassa, Lippay, Semmelweis, Stockinger, Wagner), amely 1861-ben reformjavaslatot terjeszt elő. Ebben hangsúlyozzák a matematika és a fizika alapos ismeretének szükségességét, javasolják az orvosi fizika felvételét a rendes tantárgyak közé, a szülészet egyesítését a nőgyógyászattal, és kifejezik véleményüket a tárgyak minél gyakorlatibb tanításának fontosságáról. 1875-ben lép életbe a hatodik tanulmányi reform, amely az eddigiekhez képest gyökeres változásokat jelent. Bár az alsóbbrendű tanfolyamok már 1872-ben megszűntek, csak az 1875-ben életbe lépett új tanulmányi és szigorlati rend teremtette meg az egyetemes orvosdoktori tanfolyamot. A tanfolyam most is 5 éves és bár az egyes évek tárgyai nincsenek előírva, az új szigorlati rendszer megszabja a tantárgyak hallgatásának sorrendjét. Ebben a tanulmányi rendben kell ugyanis először a tanfolyam közben is szigorlatokat tenni. Éspedig a tanfolyam alatt kell letenni az ún. „természetrajzi elővizsgálatokat", a második félév végén állattanból, növénytanból, ásvány- és földtanból, és az ún. „orvosdoktori előszigorlatokat" a negyedik félév végén elméleti bonctanból, elméleti élettanból, vegytanból és fizikából. A tanfolyam végén, tehát a tizedik félév befejezése után 3 szigorlat van. Az első tárgyai: gyakorlati vizsga bonctanból és élettanból, elméleti és gyakorlati vizsga kórbonctanból és gyógyszertanból. A második szigorlat: gyakorlati vizsga belgyógyászatból, továbbá sebészetből, szülészetből, szemészetből. A harmadik vizsga: szóbeli záróvizsga belgyógyászatból, sebészetből, törvényszéki orvostanból és közegészségtanból. Ebben a korszakban merült fel komoly formában először a magyar orvosképzésben a nők felvételének kérdése az orvoskarra. A több évtizedes törekvés végül is 1895-ben járt azzal az eredménnyel, hogy bár a miniszter minden esetben fenntartotta a maga számára a nők felvétele tekintetében a döntés jogát, elvileg engedélyezte szabad egyetemi felvételüket. Az első orvosnő, aki ennek az engedélynek alapján orvosdoktori oklevelet szerzett, gróf Hugonnai Vilma volt. Ez a kérdés a későbbi évtizedekben is többször került napirendre. 1915-ben a kar pártolóan terjesztette elő a női hallgatók beadványát, hogy a felvételüket korlátozó intézkedéseket töröljék el. Ez azonban csak a Tanácsköztársaság alatt valósult meg először és rövid időre. Bár a miniszter a karnak a Tanácsköztársaság bukása után tett javaslatát, hogy korlátozza a nők felvételét, elutasította, a felvételükhöz még mindig a miniszter engedélye volt szükséges. Csak 1926-ban rendelte el a közoktatásügyi miniszter a nők felvételének a férfiakéval azonos elbírálását. A XX. század a hetedik tanulmányi reformmal kezdődött. Mint már említettem, itt valósult meg az orvosi kar régi elképzelése a hatéves orvosi tanfolyamról. A tíz félév után letett szigorlatokat követően ugyanis 1 éves kórházi gyakorlatot kellett teljesíteni. Egyébként 3 szigorlat volt kötelező, amelyeknek időben meghatározott rendje és tárgyai meghatározták a kötelező tárgyakat is,