Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Zoltán Imre: Az orvosképzés fejlődése és az egyetemi reformok Magyarországon

hettek, más vallásúak csak az ún. licenciátusra voltak jogosítva. Ő vezette be az egyetemen azt a szokást is, hogy szombaton nem tartottak előadást. Öt évvel IL József reformja után 1791-ben újból jelentős átalakuláson ment át az oktatás rendje. Mondhatjuk, hogy ebben az évben lépett életbe a második oktatási reform, amely további 17 évig volt érvényben. Több új tantárgy lett kötelező, így az állatgyógytan, szemészet, a törvényszéki orvostan és az orvosi rendészettan. Bizonyos mértékben átrendezték a tanszéket is, amennyiben a szülészetet elkülönítették a sebészettől és a bonctani tanszékhez csatolták, a törvényszéki orvostant és az orvosi rendészetet a sebészek elméleti orvostanának tanszékéhez osztották be. 1793-ban felállították az államorvostan önálló tanszékét, amiről érdemes kicsit bővebben szólni. A pesti egyetemről általában és az orvosi karról különösen az volt a felsőbbség véleménye, hogy az mindenképpen a bécsi egyetem mintáját kövesse. Az oklevelek kölcsönös érvényességének elve is megkövetelte, hogy a tanulmányi és szigorlati rendszerek azonosak legyenek. Ebből természetesen következett, hogy a bécsi egyetem egy-egy haladó reform tekintetében mindig évekkel előzte meg a pestit. Éppen az államorvostan önálló tanszékének felállítása 1793-ban volt az az örvendetes kivétel, amikor a pesti egyetem előzte meg sok évvel Ausztria és a német örökös tartományok egyetemeit. Az államorvostan voltaképpen gyűjtőneve volt a törvényszéki orvostannak és az orvosi rendészetnek. Ez utóbbin az egészségügyi vonatkozású rendeletek gyűjteményét kellett érteni, olyan rendeletekét, amelyek végrehajtásáról a rendőrségnek volt kötelessége gondoskodni. Az államorvostan tehát lényegében közegészségtan volt, az akkor még ismeretlen egyéni és szociális higiéné nélkül. Az új tantárgyak természetesen átalakították az oktatás és a szigorlatok rendjét is. Az első év tárgya volt az elemi bonctan, vegytan, gyógyszerészet (pharmacia), felsőbb bonctan, sebészeti kórtan, természetrajz. A második évé az orvostudomány története, élettan, sebészeti műtéttan, eszköz- és kötözéstan, szülészet. A harmadiké általános kór- és gyógytan, gyógyszertan (pharmacologia). A negyedik évben különös gyógytant (therapia specialis), gyakorlati orvostant, gyakorlati sebészetet, orvosi rendészetet, törvényszéki orvostant és állatgyógyászatot tanítottak. A 3 szigorlat tárgyai a következőképpen oszoltak meg. Az első szigorlaton vizsgázni kellett különös természetrajzból, növénytanból, felsőbb bonctanból, általános és különös kórtanból, gyógyszertanból és a törvényszéki orvostan elméletéből. A második szigorlat tárgya volt a vegytan, gyakorlati orvostan különös tekintettel a ragályos és járványos betegségekre, az utóbbiakra vonatkozó rendőri intézkedések (policia medica) gyakorlati törvényszéki orvostan. A harmadik szigorlat 2 vagy 3 beteg vizsgálatából, kezeléséből, kórlefolyásuk latin nyelvű leírásából állott. A XIX. század elején már felmerült az a gondolat, hogy az orvosok megfelelő képzéséhez a 4 év nem elegendő. A kar tanulmányi bizottságot küldött ki, amely 1802—1803-ban reformtervet dolgozott ki (az első „Reform Bizottság" a magyar orvosképzés történetében), amelyben — elsőnek Európában — 6 évre javasolja felemelni az orvosi tanfolyamot. Az elképzelés csak részben valósult