Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Schultheisz Emil: A hazai orvosképzés története a nagyszombati orvosi kar felállításáig

III. Béla király négy magyar ifjút küldött a párisi egyetemre. Egyike ezeknek Petrus Hungarus, későbbi kalocsai érsek és a király háziorvosa, ki orvosi tanulmányait végig Parisban folytatta. A párisi magyar egyetemi hallgatókra, közöttük a medicinát hallgatókra vonatkozóan fennmaradt Stephanus Tornacensis rektornak III. Bélához intézett két levele (1192) [6], Nem akarjuk a magyar orvosok Őseit a három görög műveltségű scita orvosnál (Abasis, Amharsis, Toxaris) keresni, akiket az egyébként igen kitűnő és pontos medicohistoriographus Weszprémi az első magyar orvosoknak tart [7], mint ahogy azt sem állíthatjuk, hogy Veszprémben már a 12. században tanították volna az orvosi tudományt [8], mert erre nincsen semmi adatunk [9], Azt sincs azonban okunk feltételezni, hogy legalább a 13. században, mikor az orvosi karokat Európa-szerte szervezik, csak hazánk maradt volna el a haladó kor szellemétől. A középkori magyar orvosokról Weszprémi azt írja — és joggal —, hogy azok „.. . nem annyira világi emberek, mint belső hivatalbéli személyek, úgymint Ersekek, Püspökök, Kanonokok, Vikáriusok, Esperesek, Plébánosok, Szerzetesek és egyéb Papi Renden valók voltának" [10]. Magyarországon az elméletileg is képzett orvosok megjelenése egybeesik a szerzetesrendek letelepedésével, illetve elterjedésével. Tudott, hogy a 11—13. században a bencés szerzetesek gyógyítással is foglalkoztak. Monte Cassino — ha nem is a későbbi klasszikus egyetemi formában —, de az orvosi oktatást illetően megelőzte Salernót [11]. Apátjai között olyan nagynevű orvosokkal találkozunk, mint pl. Constantinus Africanus (megh. 1207). Magyarországi bencés kolostorokra vonatkozó okmányokban csaknem mindenütt felbukkan a Xenodochiumra és főként az Infirmariumra vonatkozó utalás. Nem egy helyen a gyógyító munka szervezeti feltételeinek részletezésével [12]. Miután a rendnek hazánkban a 11. században 22, a 12. században 41, a 13-ban pedig már 64 apátsága és kolostora volt, nyilván a hozzátartozó infirmariumokkal, az itt kifejtett orvosi tevékenység nem lehetett jelentéktelen [13]. Ha nem is akarjuk azt állítani, hogy itt lege artis orvosi felsőoktatás folyt, az orvosi tudományokban való képzésnek valamiféle — kismértékben elméleti, nagyobb részben gyakorlati — formája nélkül a rendtagok orvosi gyakorlata sem képzelhetőéi. A kereszteseknek és a templariusoknak is voltak szép számmal hazánkban xenodochiumai, csatlakozó infirmariumai, hospitiumai [14]. Ezekben azonban orvosképzés soha nem volt. Inkább feltételezhető ez a ciszterciták és karthauziak rendjéről, akik a 12—13. században a pasztoralis munka mellett még beteglátogatással foglalkoztak. IX. Gergely pápa 1234-ben kiadott rendelete utasítja a cisztercita konventet, hogy a Bácson alapított kórház vezetésére két, a medicinában jártas és képzett szerzetest küldjön [15]. Nyilvánvaló tehát, hogy a 11 —12. században a szerzetesrendek kórházainak, illetve infirmariumainak fontos szerepe volt az orvosi ismeretek terjesztésében. A medicina gyakorlati iskolái voltak. A középkor papjai a gyógyítást nem egyszer túlzásba is vitték. Gyakori a panasz, hogy Szent Benedek reguláit megszegve, egyházi feladataikat elhanyagolva pénzért kurálgatnak. Először ezért az 1131. évi rheimsi, majd azt követően több más zsinat is eltiltja a klerikusokat az orvosi gyakorlattól. Hazánkban az 1279. évi budai zsinat csak a sebészi beavatkozástól tiltja el a papokat: „clericus nec illám partem chirurgiae exerceat quae ad ustionem vei ad incisionem indicat. . ."'