Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Regöly-Mérei Gyula: Fejezetek a fertőző betegségek történetéből (Gerlóczy Zsigmond emlékére)

terialis, a comatosus, az epés, az intestinalis és a nyákos (typhus abdominalis, Röderer és Wagler, [153]) lázcsoportok fogalma. Boerhaave tanítványa, Gaub [54] tehát sokat tett, amikor ismét tartalmat adott a contagium elvének. Különösen Plenciz művének (17G2) van jelentősége, aki szerint élőlények (animálculae) tojásai és excrementumai okozzák a fertőző betegségeket [134]. Egyébként már Czanaki Máté (1(127) is arról ír [36], hogy „szépséges állatocska" (bellissima animalcula) a scabies oka, amit azután a múlt század negyvenes éveiben a mikroszkópos vizsgálat igazolt. Plenciz — aki elsőként írta le a scarlat-nephritist [134] — azzal magyarázza a fertőző betegségeket, hogy a szervezetbe került „állatocskák" ott erjedést és rothadást hoznak létre, élőlények nélkül nem keletkezhetnek az utóbbi folyamatok [134]. Ez a felfogás ismét nagy horderejű, hiszen néhány évtized elteltével Liebig kémiai folyamatnak tekinti az erjedést és Pasteur bizonyítja be, hogy ehhez baktériumok jelenléte is szükséges. Egyébként már Schwann is feltételezte (1837), hogy csak láthatatlan élőlények hatására következik be a hús rothadása. Mindinkább terjed a „kórokozó élőlények" tanának gondolata. Ehrenberg (1838) infusoriákról, Henle (1840) contagium animatumról ír; ez utóbbiak szabad szemmel nem látható, szaporodni képes élőlények, mindig azonos kórforma sajátos okozói [82]. Pollender [131], valamint Brauel [28] pálcikaszerű képleteket találnak lépfene eseteiben (1849), amit Devaine (1850) szintén kimutat a vérből, s a görög baktron (pálca) szóból megalkotja a baktérium kifejezést. Semmelweis felismeri, hogy a „bomlott szerves állati anyag" idézi elő a gyermekágyi lázat, ami nem önálló kórkép, hanem a pyaemia egyik válfaja. Pasteur alapvető felfedezése megteremti a bakteriológiát (erjedés, 1861 anaerobok, 1876 lépfene stb.); R. Koch nemcsak újabb kórokozók felfedezője, hanem hármas posztulatuma megadja az identifikálás feltételeit. Hatalmas iramban tör utat a bakteriológia, egyrészt kórokozók felfedezésével, másrészt a kóroktani gondolkodás áthatja az orvostant. Tisztázódik a szervezet baktérium elleni védekezésének mechanizmusa. Mecsnyikov felismeri a Daphnéba került gombák (1883) és a tengericsillagba juttatott kárminszemcsék (1884) vizsgálatával a phagocytózist, Fodor József (1885, 1887) pedig a vér baktericid tulajdonságát [46—48], amit — tőle függetlenül — 1886-ban Nutall is megállapít. Weszprémi István 1755-ben Londonban megkísérelte [172], hogy pestis ellen — ilyen genny inoculatiójával — végezzen védőoltásokat. A vaccinatio felfedezésével azonban Jenner [92] nyitott új utat az orvostan számára. Pasteur előállította az oltóanyagot a juhok lépfenéje, a sertésorbánc, a tyúkkolera, majd a veszettség (1885) leküzdésére. Pasteur eredetileg szárítással, Högyes [88, 89] pedig hígítással mitigálta a veszettség elleni oltóanyag készítésekor a kórokozót. E. Roux és Yersin [152] felfedezik a bakteriumtoxint (diphtheria 1888), Behring [9] és Kitasato [16] tanulmányozzák (1890) az állati szervezet immunanyagtermelését, és elkészítik a diphtheria, továbbá a tetanus gyógysavóját. P. Ehrlich tisztázza az immunológia alapfogalmait [41, 42], meghatározza az aktív és a passzív immunizálás fogalmát, majd megalkotja „oldallánc"-elméletét [43], melynek modellja a benzolgyűrű; szerinte a sejtek felé a haptophor-, a méreg rögzítésére pedig a toxophor-kar irányul. Wright (1898) leírja az opsonin baktériumbénító hatását. Megkezdődik a védőoltások kora. A járványok elleni védekezésre egykor mindössze szegényes módszerek állottak