Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Balogh János: Balassa János, az első magyar sebészeti iskola megalapítója

Ehrman, Rauchfuss és Gilewsky krakkói sebész után Balassa is a gégefelhasítás módszerét választotta. Előzetes légcsőmetszés után felhasították a gégét a pajzsporcnál, s feltárták a gége űrét. A helyzet így sem volt könnyű, mert a gégenyálkahártya legkisebb érintésére, vér, vagy a sebtörlő szivacsokból kicsöppenő víz hatására, a beteg nagy köhögési rohamot kapott, az egész gége hatalmas mozgásokat végzett fel és alá. Balassa könnyed, szinte érintésszerű vagy ahogy maga írja, osonásszerú mozdulattal „kicsente" a polypot a gége űréből. A polypokat szövettanilag is megvizsgálták: első esetében Margó tanár epitelioma szövettani diagnosist állapított meg. Az első esetet a következő évben újabbak követték. Két nőbeteg után 32 éves férfinél a gégetükrözés papillomát állapított meg. Hónapokon keresztül szoktatták a beteget a gége érintésének elviselésére (ingerkitartás 1 lásd fennebb), kutaszt, ujjat vezettek be a gégébe, ám a hangszalag érintésekor a „hangrés görcsös rohamokkal húzódott egybe", így itt is a gége felhasítását kellett végezni, a beteg simán meggyógyult. Ezek az esetek azután alkalmat nyújtottak Balassának arra, hogy kidolgozza a gégefelhasítás műtéti javallatait. VIII. Balassa nem elégedett meg a konkrét sebészi feladat megoldásával, éles szeme messzebbre látott. 1861-ben, 18 évi tanári működés után, kis dolgozata jelent meg az orvosi vizsgálat szabatosságáról. Az orvosok magatartását tekintve azt találta, hogy a beteg vizsgálata közben egyes orvosok hajlamosak a skolaszticizmusra. Tevékenységük főként abban áll, hogy a betegnél észlelteket az egyetemen megtanult kórképek valamelyik skatulyájába erőszakolják bele, és ennek alapján kezdik meg a beteg gyógykezelését. A kisebbik rész igyekszik elfogulatlanul észlelni, eljárásaiban természettudományos módszereket használni, önálló ítéletalkotásra törekedni a rendelkezésre álló természettudományos eszközök segítségével, s ha ezek elégtelenek, az eljáráson javítani. Ők viszik előre az orvoslás tudományát, állapítja meg Balassa [26], 1838-ban amikor Balassa végzett egyetemi tanulmányaival, az európai sebészet csodálatra méltó keveréke volt a hippokratészi, galénoszi orvosi elméletekre alapított, gyakorlati tapasztalatokkal elegyes, nagytekintélyű orvosok megdönthetetlen ítéleteitől lezárt mesterségnek. Zömében akiurgia volt, azaz a testfelszín betegségeit véres úton gyógyító sebészmesterség: a testüregek vétó alatt állottak. Hogy mekkora tekintélyek hatottak ebben a korban, arra a legjobb példa a vakbélgyulladás, 1723-ban már megírták, hogy a hasüreg jobb alsó felének gennyes tályogjai a vakbélen található ún. féregnyúlvány átfúródásából származnak. A XIX. sz. elején Cruveillhier kimutatta, hogy ezek a tályogok a féregnyúlvány gyulladásából származnak, ám Dupuytren elsősorban, s vele együtt más nagyságok is, mint pl. Rokitansky, a vakbél és nem a féregnyúlvány gyulladását tartották elsődlegesnek, így beszél azután a nagyközönség még ma is — helytelenül — vakbélgyulladásról. A kor világhírű sebésze volt Diffenbach, aki így nyilatkozott : „Azt a sebészt, aki a hasüreg megnyitására vállalkozik, mint gyilkost az igazságszolgáltatásnak kell átadni". Évtizedek múlva Billroth sem nyilatkozott sokkal szerencsésebben a szív sebészetéről, mentségére szolgáljon, hogy a nála is később