Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Balogh János: Balassa János, az első magyar sebészeti iskola megalapítója

[18]. Tanárságának 25, esztendejében volt ekkor Balassa, és még mindig tudott eljárásain fejleszteni, javítani, újabb eredményeket produkálni. A ma is alkalmazott úgynevezett ablakos gipszkötést Balassa és iskolája vezette be és kiterjedten alkalmazta. A ma baleseti sebésze ezeket a dolgozatokat nem olvashatja megrendülés nélkül. Hiszen abban a korban a röntgenvizsgálatnak híre sem volt még, nagyon alapos, elmélyült anatómiai tudást feltételező klinikai vizsgálat és észlelés képezte a kezelés alapjául szolgáló diagnózis megállapítását. A törések kezelése mellett Balassa és iskolája kitűnt a ficamok kezelésében is. Balassa a combficamokról írott cikksorozatában felhívja a figyelmet arra, hogy a különböző gépek és nyújtókészülékek alkalmazásánál nagyon vigyázni kell, rendkívüli gondot kell fordítani a mechanizmusra, mindig altatást kell alkalmazni és a helyretételt elhanyagolt, idült ficamok esetében is meg kell kísérelni a csigacsin alkalmazásával. A sikeres helyretétel után különös gond fordítandó az utókezelésre [30]. A hollóorrnyújtványon belüli ficamról írt dolgozataiból megtudjuk, hogy a ficam után akár két hét múlva is hozzáfogtak a ficam helyretételéhez úgy, hogy a beteget rendkívül gondos, alapos kikérdezése és megvizsgálása után chloroformmal elaltatták, jó mélyen, hogy az izomzata ellazuljon, csigacsinnal jó hosszú ideig húzatták, majd amikor a rendellenes helyen levő fejecs kóros helyzetéből kimozdult, a helyretevést a szokott mozdulatokkal elvégezték. A végtagot rögzítőkötésbe helyezték, majd alkalmas időben megkezdték a végtag óvatos mozgatását [31]. III. Ha a kérlelhetetlenül elhatalmasodó ízületi betegség az ízületet gennyedő sipolyoktól át meg át járt alaktalan tömeggé torzította, s a beteget egész általános testi állapotában súlyosan megviselte, a sebésznek nem maradt más hátra, a végtagot csonkolnia kellett. A kortársak leírásai Balassáról egybehangzóan kiemelik, hogy utánozhatatlan eleganciával, nagy higgadtsággal és körültekintő virtuozitással műtő sebész volt. Mélységes emberszeretet és a szenvedő iránt érzett részvéte vezette arra az útra, hogy lehetőleg a beteg test megcsonkítása nélkül, a lehető legkisebb szenvedéssel gyógyítsa beteg embertársát. Mivel még a legelemibb higiéneszabályokat sem ismerték, a legegyszerűbb végtagsérülések, ma jelentéktelennek minősített nyílt törések is hamar elüszkösödtek, nem maradt más remény az élet megmentésére, mint a csonkolás, s ha a sebész túlságosan reménykedő volt, elkésett a csonkolással is, és még az alig néhány százaléknyi életlehetőség is elveszett. így történt aztán, hogy a sebészek hamar az ellenkező végletbe csaptak át: akkor is csonkítást végeztek, amikor még a korabeli szerény lehetőségek mellett is lett volna mód a végtag megmentésére. Ez a visszás jelenség nem kerülte el Balassa éber figyelmét, ő, aki a külföldi irodalmat olyan alaposan ismerte, éles kritika alá vette a kor legnagyobb sebészeinek a csonkításokra vonatkozó statisztikáit. „Tájékozás a sebzések által indokolt csonkítások javallatai körül" című dolgozatában megállapítja, hogy a lövéses eredetű csonttörések csonkítási javallatai túlságosan szigorúak. A rendelkezésre álló adattömeg lelkiismeretes elemzése