Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Katus Mária: Magyarország közegészségügyi helyzete és a polgári demokratikus forradalom 1918-1919

álló biztosítási rendszer nem gondoskodott egységesen a tbc-s betegek gyógykezeléséről, a magáramaradt család ellátásáról. A világháború zátonyra juttatta az egyébként is lassú felszámolási folyamatot. A védekezés célját szolgáló intézmények nagy részét a háború alatt a hadsereg vette igénybe, tüdőgümőkóros katonák nagy száma miatt ezek polgári szolgálatba állítása 1918-ban nem történhetett meg. 1918. október 1-én belügyminiszteri rendelet jelent meg a tüdőgümőkór miatt hazabocsátott katonák egészségügyi felügyeletének szervezésére: „a tüdőbeteg katonák bizonyos osztálya, a polgári hatóságok egészségügyi felügyelete alatt, hozzátartozóik házi ápolásában eltöltendő utókezelésbe bocsáttassék." A házi utókezelés tartama alatt (1 év) a család hadisegélyben részesül. Az illetékes szervek kötelesek voltak ezek felülvizsgálatáról gondoskodni, szükség esetén újra gyógyintézetben elhelyezni [18]. A 6625/1918 M. E. sz. rendelet a Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium hatáskörébe utalta a népbetegségek elleni küzdelmet, a védekezés céljául szolgáló intézményeket [19]. A polgári szolgálatban maradt dispenserek nagy részét nem tudták beindítani felszerelés és orvoshiány miatt. Legjelentősebb tüdőszanatóriumaink a „kisantanttól" megszállt területeken voltak (Tátra, Algyógy). A baloldali elemek részéről hangzott el javaslat a magánszanatóriumok állami kezelésbe vételére — a polgári kormány a megmaradt néhány állami intézmény talpraállításával foglalkozott. Már az októberi forradalom előtt könyvtárnyi irodalom hívta fel a figyelmet a tbc terjedésének társadalmi-gazdasági okaira. A Szociális Egészségügyi Tudományos Tanács megalakulásával a hatóságok felé újabb ostromot indítottak. Követelték a lakástörvény azonnali felállítását; minden lakásban egy emberre legalább 20 m

3 levegő jusson. Kertes lakások építését sürgették a szanatóriumból elbocsátottak részére. Számottevő lakásrekvirálásra a magántulajdon tiszteletben tartása miatt nem került sor, ami adott esetben megakadályozta a kórokozók széthurcolását. A tbc terjedésének okát egyebek között a kapitalizálódó nagyváros egészségtelen élelmezési viszonyaiban és üzemi és szociálhigiénéjében kell keresnünk. Új ipartörvény felállításával, a munkaviszonyok megjavításával csökkenteni lehetett volna a fertőzések számát. Javaslat hangzott el az összes ipari üzemekben alkalmazott munkások időközönkénti kötelező orvosi felülvizsgálatának elrendeléséről. Megoldatlan probléma maradt a betegek, valamint a szanatóriumból távozók foglalkoztatása is. Iparegészségüggyel a rendelkezésünkre álló adatok szerint a kormány nem foglalkozott. Egységes állami tbc elleni küzdelemre nem került sor, az apró, jótékonykodó, szétforgácsolt egyesületek — néhány végrehajthatatlan rendelet támogatásával — nem tudták megakadályozni a pusztító népbetegség további térhódítását. 1919ben, az ország meg nem szállt területén 27 041 ember halt meg tbc-ben [20]..