Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Réti Endre: A magyar Tanácsköztársaság egészségügye — Pólya Jenő és az orvosképzés reformja

mek álmában a tündérkertben járt és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. A leányocskák körbe állnak és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast."[2] A százegynéhány nap alatt hozott rendeletek, tervezetek felsorolása köteteket igényelne. A dolgozók munkaidejétől a betegségbiztosítási rendelkezéseken keresztül az anyák és gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekig az egészségügy egész területének széleslátókörű áttekintése jellemzi ezeknek a lázas és mégis a tudományos előrelátás igényét is hordozó hónapoknak a tevékenységét. A számtalan egészségügyi tervezet jellemzésére foglalkozzunk egyetlennel, amely viszonylag kevéssé ismert, és jól megmutatja: milyen messze láthat az az ember, aki a társadalmi szemlélet magasából tekint előre. Az orvosképzés reformjának 1919-es előfutáráról emlékezünk meg, arról a javaslatról, melyet egyik legkiválóbb, tragikus sorsú sebészünk, Pólya Jenő egyetemi címzetes rendkívüli tanár, közkórházi főorvos fogalmazott meg az Orvosi Hetilap 1919-es évfolyamának több számában [3], A kiváló sebészt, akinek gyomor resectiós műtéte az egész világon ismertté vált, akit Amerikában egyetemi tanárnak hívtak meg, és bár éppen a Tanácsköztársaság alatti magatartása miatt sem volt reménye egyetemi pályafutásra, mégis az országban maradt, 1944-ben, aggastyán korában a nyilasok hurcolták el és ölték meg. Ez a nagy sebész és haladó ember az oktatás kérdésével is behatóan foglalkozott, és említett cikkei azt mutatják, hogy alapjában véve hasonló problémákat látott felvetődni az orvosképzés számára, mint amilyeneket a mi időnkben a felsőoktatás képviselői megoldandónak találnak. A hallgatók nagy számát is jelentős kérdésnek érzi, és kb. ötezer hallgatóról beszél; lényegében ugyanúgy vetette fel ezt a kérdést, mint az általános orvosi kar oktatási reformtervezete ez év tavaszán, amely azt mondotta, tudomásul kell vennünk, hogy 1980-ig a hallgatók száma nem csökkenthető. Ennek megfelelően az oktatási reformnak az adott tényekhez kell alkalmazkodnia. Egy másik igen jelentős probléma — Pólya szerint —, hogy az orvosképzés bizonyára nem egyetlen, és tisztán eszmei szempontból talán nem is a legfontosabb feladata az orvosi egyetemnek. Az önálló kutatástól és az önálló kutatásra buzdító és abba bevezető tudósképzéstől mindenesetre inkább lehet az emberiség legfőbb javát, szellemi kincsének gyarapodását várni. Az általános gyakorlóorvos képzés és a tudósképzés ellentmondásának kérdését veti fel, amelynek megoldását azonban úgy látja, hogy „praktikus és humánus szempontból a közegészségügy és az orvosi egyetemre beiratkozott hallgatók túlnyomó többsége szempontjából mégiscsak az orvosképzés az egyetem legelső és legfontosabb feladata, s az egyetemet fenntartó állam és társadálom méltán várja el, hogy az egyetem elsősorban azt tekintse hivatásának, hogy gyakorló orvosokat neveljen." Ezt az antagonizmust — mondta Pólya — azért kell a tudósképzés és az orvosképzés között különösen kiemelni, mert „nagyon sok tanítási anomáliának forrása, és nagyon nagy része van abban, hogy az egyetemi tanítás nem oly eredményes, mint aminőnek szeretnénk".