Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Molnár Gyula: Népi gyógyítás emlékei a bihari boszorkányperekben

megrontóját, „a csizmáját ganéjjal kösse fel a kéménybe és reá megyén, akire gyanakszik", és valóban odament Berek Anna, aki a vádló kényszerítésére „bekötötte lószarral és meggyógyult/' A szoptatós anyák kiváltképpen ki voltak téve a rontók praktikáinak, mert őket nemcsak személyükben ronthatták, hanem elvették tejüket, üressé tették, gyermekeiket megbetegítették stb. A rontott gyermekre azt mondták: „megették" s ennek legjobb gyógyszere, ha „ganaját felköti a kéménybe", mert erre feltétlenül megjelenik, akitől a baj ered. Akinek melle megdagad és emiatt nem tud szoptatni, legjobb gyógyszere, hogy a „tűzhelyen levő kővel kerekítse meg" [11], mivel a tűzhely is a lakás azon helyei közé tartozik, melyet bizonyos kultikus tisztelettel vettek körül. Ugyancsak Hegyközpályiban 1740-ban lefolytatott boszorkányper vádlottja Erdősné, a közhiedelem szerint a jószág rontásához, megkötéséhez értett, amint ezt tanúsította Dobsa István szolgája, akinek vallomása szerint az erdőről fát szállítva, nem adott belőle Erdősnének, aki ezért bosszúból úgy megkötötte ökreit, hogy sehova nem mehetett volna, ha egy arramenő koldus asszony fel nem oldja a varázslatot. Ez pedig így ment végbe: „(a koldus asszony kérte szolgalegényt), hogy adna néki egy ón gombot. Adott és megcsinálta az asszony és odaadta az fatensnek és arra, tanította, hogy lopjon egy orsó fonalat és áztat az ón gombot kösse a fonal végire és hajtsa ki az ökröket a rétre. Az orsó fonalat dugja a szekér útnak a közepibe, az ökröket sorjába szarvoknál fogva kötözze a fonalra, az első hajszos ökörnek a szarvára kösse az ón gombot és aki megbabonázta az ökröket, oda megyén. ... A vén Erdősné odament azon éjjel mindjárt és az ökröket három ízben is próbálta, hogy megkerülje és erősen reménkedett (könyörgött) a fatensnak, hogy bocsássa el, semmi baja sem lesz az ökrökkel. S ezután semmi sem volt." [12]. A hiedelmek szerint a rontások gyógyítását sokszor az teszi lehetetlenné, hogy a gyógyításra adott anyagot az adja, aki a rontást elkövette. Ilyen esetben tehetetlen az a javas, aki a kötést fel akarja oldani. Sőt az ilyen beavatkozás egy másik mágikus erő érdekkörébe, tragikus következményekkel járhat a betegre nézve. Az 1724. évi ottományi per ezzel a problémával foglalkozik. Ugyanis az ügyben szereplő „orvosasszony" ártányhájjal akarta meggyógyítani a megrontott fiatalembert. Az ártányhájat a betegnek kellett beszerezni s amikor a javasasszony kézbevette, azonnal megismerte a rivális rontását és így szólt: „Miért hoztátok ezt ide, hiszen ha ezzel megkenünk, meghalsz, mert az adta, aki megett..." [15]. Vagyis, aki a legény életerejét elvette, megette, még azzal is fokozni akarja a kötést, hogy ártalmas szert ad. A hagyomány szerint némely mesterség önmagában is mágikus erejű és a vele foglalkozók alkalmasak a gyógyításra. Erre utal az egyik, helynév nélküli per tanúvallomása 1722-ből, aki azt mondja, hogy a fájós kezet „meg kellett volna vonatni valami kerékgyártó emberrel". Nyilván nem azért, mert a fájó vagy kimarjult végtagot más, keménykezű mesterember, mint kőműves, vagy molnár nem húzogathatta volna meg, hanem mert a kerékgyártó mestersége jelentette a gyógyító erőt. A kör, a kerek tárgy, kört utánzó mozdulat ősi képzet, mely szerint a kör a tökéletesség, teljesség szimbóluma és a vele foglalkozó ilyen erőt nyer. Ezért kell a beteg részt akár kézzel, akár a tűzhely kövével „megkerekí-