Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 46-47. (Budapest, 1968)
TANULMÁNYOK - Regöly-Mérei Gyula: Etikai és morális elemek Semmelweis életművében (Német nyelven)
Összefoglalás Az orvosi deontologia, az orvos és betege közötti közvetlen kapcsolat — úgy hiszem — arra jogosíthatnak, hogy beszélhetünk sajátos orvosi ethikáról. Hippokratész szerint az emberszeretet egyértelmű a tudomány szeretetével. A francia tudománytörténészek a „feu sacre"-nak tulajdonítanak vezető szerepet; ez fűti a kutatót, ösztönzi arra, hogy fokozott munkatempója ellenére, sokszor lemondjon olyan anyagi és pozicionális előnyökről, amelyeket általában könnyebben érhet el a gyógyító orvos (Koller F.). Legyen bár a kutató egy személyben elhivatott és kiválasztott, minden ténykedése mégis a gyakorlat érdekét szolgálja, hogy újabb diagnosztikai és therapeutikus módszerrel járuljon a betegségek leküzdéséhez. A fiatal Semmelweis számára döbbenetes élményt jelent a therapeutikus tehetetlenség. Ott áll a haldokló ágyánál, mind a kórok, mind a therapia kifürkészése mindezideig eredménytelen; „csak a halottak nagy száma volt kétségtelen valóság". Az utolsó kenet feladására siető lelkész kicsiny csengettyűjének hangja nemcsak részvétet kelt Semmelweisben, de „olyan szerencsétlen kedélyhangulatot váltott ki, mely nem teszi az életet kívánatossá .. .".Ez a psychés állapot indította arra, hogy teljes erejét összpontosítsa az ismeretlen kórok felderítésére. A iatrogenia az orvosi ténykedés tragikuma, hiszen jószándékú, sőt segítésvágytól vezetett ténykedés következménye. Semmelweisnek is volt ilyen töprengése: ,,... csak Isten ismeri azok számát, akik miattam idő előtt szálltak sírba. En oly mértékben foglalkoztam hullákkal, mint amennyire csak kevés szülész ... Bármennyire fájdalmas, bármily nyomasztó az ilyen beismerés, nem az eltagadásban rejlik ellenszere; és ha nem akarjuk, hogy állandóvá váljék ez a szerencsétlenség, akkor ezt az igazságot az összes érdekeltnek tudomására kell hozni. 1 ' Semmelweis orvosi morálja abban is megnyilvánult, hogy kipróbáltan veszélytelen eljárást javasolt. A tét a betegséget illetően volt magas, mert ebben az időben a gyermekágyi láz csaknem biztosan halálosan végződött. Nehezen érthető tehát a szülészek többségének ellenállása a klóros vízzel szemben, még akkor is, ha egyoldalúnak tekintették Semmelweis tanait, vagy egészen más okkal magyarázták a gyermekágyi láz eredetét. Senki előtt sem lehetett vitás, hogy a klóroldat használata után a bécsi szülészeti klinikán csaknem teljesen megszűnt a gyermekágyi láz. Semmelweis természettudományos gondolkodásmódjára és erkölcsi felfogására jellegzetes képet nyerhetünk, ha azt összehasonlítjuk Scanzoni ténykedésével. Semmelweis is észlelt mind Bécsben, mind Pesten a klóros víz ellenére is elvétve fellépő puerperalis sepsis eseteket. Scanzoninak is volt ilyen tapasztalata. Semmelweis azonban a „miért" után kutatott, és kiderítette, hogy az egyes vizsgálatok között nem mostak kezet; szétesett evesedő méhrák, továbbá térdcaries, máskor ismét tisztátlan ágynemű volt a fertőzés forrása. Ez pedig arra indította, hogy kiszélesítse tanait. Scanzoni viszont egyszerűen két csoportra osztotta a szülőnőket, aszerint, hogy használtak-e klóros vizet, vagy sem. Arra azonban, hogy megfelelő módon végezték-e a kézmosást, feltételezhető-e egyéb fertőzési lehetőség, nem gondolt. Miután olyan csoport is volt, ahol annak ellenére nem keletkezett gyermekágyi láz, hogy nem került klóroldatra sor, egyszerűen szükségtelennek tekintette az ilyen mosakodást, noha az jelentette a
