Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 46-47. (Budapest, 1968)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Bonnyai Sándor: Adatok Semmelweis kartörésének kezeléséhez

dextrin — vagy csirizkötés csonttöréseknél minden egyéb kötmodort az alkalmazás teréről leszorított." Könnyen elképzelhető', hogy Semmelweis kartörését Seutin-féle kötéssel, vagy e kötésmód valamilyen továbbfejlesztett változatával kezelték. Továbbfejlesztett változata volt e kötésmódnak Laugier és Heyfelder módszere, akik a pólyák helyett papirost ajánlottak, ill. Pitha eljárása, aki hogy a csirizkötést olcsóbbá és szilárdabbá tegye, gyenge kártyapapirost használt. Velpeau a csiriz helyett dextrint alkalmazott. Hogy a kötés minél gyorsabban megszilárduljon, némely sebészek túrómész-keverékhez és guttaperchához fordultak. Az elsőt Lorinser, az utóbbit Lyell, Burow, később Uyetterhoven ajánlották. Langenbeck pedig összeköttetésben használta a csirizkötéssel. A guttaperchakötés — bár a megszilárduló kötések minden előnyével rendelkezett — drágaságáért a gyakorlatban nem igen talált utánzásra, később a gipszkötés elterjedése feleslegessé tette. A gipsz használata a csonttöréseknél sokkal régibb keletű, mintsem gondolnánk, hiszen első nyomaira az araboknál akadunk, kiknél Albugerig szokásba hozta a tört tagnak leöntését gipsszel és oltott mésszel. Ez a módszer egész a XIX. századig csakis az araboknál és móroknál volt használatban. A XIX. század elején a gipszkötéssel kísérleteket végeztek. 1814-ben Hendriks és Hübenthal, 1824-ben pedig Kirby saját találmányuknak tulajdonították a gipsszel való leöntést. Az általános figyelem azonban csak akkor irányult a gipszöntésre, amikor 1828—29-ben Rust, Kluge, Dieffenbach és Keyl a berlini Charité közkórházban kísérleteket végeztek vele. E kísérletek sikerültek, és Angliában elsősorban Bond és Gale, Franciaországban pedig Callot és Malgaigne alkalmazta a gipszleöntést csonttöréseknél. J. Cloguet ezt az eljárást tovább módosította, mivel a tört tagot gipszpéppel töltött kis zsákokkal vette körül. Lafargué 1839-ben a csirizhez gipszport kevert, és a kéregpapírsínek helyett vékony vassodronyokat helyezett a tört tagra, eljárása azonban nem terjedt el. A pólyára szórt gipszport — amit ma is használnak — 1852-ben ajánlotta Matthysen Antal holland katonaorvos, (Matthysen : Nieue wyse van hat gypsverband by beenbreuken. Haarlem, 1852.) Eljárását elsősorban van der Loo, Cessner, Pirogoff, Szymanovsky, Ris és Mitscherlich terjesztette, ill. fejlesztette tovább. Hazánkban a gipszkötést Balassa János terjesztette el. (A Seutin-féle kötés módosításaira, ill. a gipszkötés történetére vonatkozó adatokat Mihálkovics Géza: Sebészi köttan c. könyvéből vettem.) A ma is használatos pólyára szórt gipszporos kötés nem tudta azonnal leszorítani a Seutin által feltalált kötmodort. Billroth írta sebészeti művében (Billroth Theodor: Az általános sebészi kór- és gyógytan ötven előadásban. Ford.: Gabriely Kálmán, 1866.), hogy a Seutin-féle kötés „imitt-amott még mindig használatban maradt", ill. Chudovszky Móricz szerint (Chudovszky Móricz: Csonttörések és ficzamodások kézikönyve, Bp., 1900): „... II. számú sebészeti klinikumon a gipsz, a gipsz keményítő és a keményítő kötéseket alkalmazzuk" A korabeli gyógyeljárások felderítése fontos orvostörténelmi kérdés. E közleménynek a törések hazai kezelését illetően ez az egyik célja. A másik az, hogy újabb adatokat szolgáltasson azon lehetőségekhez, amelyek Semmelweis