Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)
TANULMÁNYOK - Antall József: Lumniczer Sándor és a pesti orvosi iskola
Biztatásukat kereshetjük már hazatérésében is, nem beszélve felfedezésének ismertetéséről, melyet magyarul és németül egyaránt itthon fogalmazott meg először. Világos után kezd igazán kibontakozni a ,,pesti iskola" önálló arculata, amelyet Balassa köre jelentett. Növelte befolyásukat több neves politikushoz, kormányférfihez fűződő kapcsolatuk. Balassa, Markusovszky, majd Korányi háziorvosa volt az Eötvös-és a Trefort-családnak. De még a Bach-korszakban indították meg (1857) az Orvosi Hetilap-ot, amely az Orvosi Tár megszűnte óta az első magyar nyelvű orvosi szaklap. Igaz, hogy Balassa még a reformkorban is idegenkedett az Orvosi Tártól, helyette a Wiener med. Wochenschrift-ben közölte cikkeit [27], Az Orvosi Hetilap-ban megjelent cikkeiben [27] Lumniczer a húgycsőszűkülésről, a húgycsősipolyról, a „túrómészkötés előnyeiről", a légcsőmetszésről, a korcsízület kiirtásáról, a combvisszér „eltömülésének" esetéről, vagy éppen a „kizárt sérvek visszatételének műkezelése körül" szerzett sebészi tapasztalatairól tájékoztatta olvasóit. Ugyanakkor részt vett a pesti Orvosegyesület munkájában, amelynek egy ideig (1862—ü8) főtitkára, majd alelnöke (1860—80), végül pedig elnöke (1880—1886) lett. Világos látásának és bátorságának megidézésére érdemes visszatekinteni az Októberi Diploma kiadását, illetve az osztrák fegyverek olaszországi kudarcát követő beszédére, amelyet 1860 decemberében mondott el egykori példaképe, az Angliába emigrált Schoepf-Merei Ágost emlékére. Életének és tevékenységének szakszerű megrajzolása után kiemelte, hogy „betegeinek nemcsak mint orvos de mint ember is bírá hódoló tiszteletét". Bach és Schmerling korszaka között félúton kimondja: „Schoepf a feltétlen és korlátlan szabadság embere volt, s mint ilyen honának méltó fia — magyar" [29]. Van azonban Lumniczer emlékbeszédének egy igen figyelemreméltó része, amely túlmutat a megrajzolt portré igényein: „Az álladalmak kebelében fejlődő nemzeti elvkérdésekből származott, elkeseredett küzdelmeknek eredménye ősidők óta az, hogy az egyik fél elvégre a jogos vagy jogtalan tért nyers hatalomnak kénytelen átengedni. Az így keletkezett 1849-iki magyar emigratio az értelmiség valódi népvándorlása volt. Avagy nem azok lettek-e egy napon hontalanokká, kik egy az önkormányzásban felül nem haladott nemzet kormánya élén állottak; nem azok váltak-e bujdosókká, kik egy vitéz, másfél évig győztes hadsereg vezérei valának; nem azok-e koldusokká, kik képesek valának vagyont áldozni a hazáért? Csoportosan sereglenének ők idegen földön: mögöttük a dicsőség elveszett pályája és gyászba borult hazájok romjai — előttük csak kínos bizonytalanság rengetege s czélnélküliség sivatagj?. — De bár e szívrázkodtató esemény számtalan egyeseknek dúlta fel csendes boldogságát s még ma 11 mostoha év eltelte után is ezrek sinlik a keserű csapást, édes hazánkra az mind a mellett — üdvöt is árasztott. Azon falat, melyet nekünk az önkény a nagy népek rokonszenve ellen épített, lerontá örökre. Az emigratióval szárnyalt el az addig ismeretlen magyar hatalmas szónoklati képességének híre egész a más világrész szabad népeihez; általa tanulta Európa legszilárdabb alkotmányos népe becsülni nemzetünk szabad szellemét, s önkormányzási tehetségét; általa ismerkedett meg a polgárosodott nyugot honunk-fiai lovagias vitézségével és gyakorlati képességével" [30]. 5 6 7
