Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora

mástól a két mű. Crantz monográfiája S. Halbling vizsgálatai alapján Hunyad megyében újabb ásványvízforrást jelez (Haro községben) ugyanakkor Gyógy (Algyógy) vizeiről néhány újabb adatot tartalmaz [77]. Mátyus István vízelemző munkásságának utolsó dokumentuma az Ó és Űj Diaetetica. A több mint 3000 oldalas nagy mű a Diaetetica régi fejezeteit is közli, de azok anyagát az újabb ismeretek fényénél jelentősen kibővítette. Egyedül az ásványvizek esetében nem közölte Mátyus könyve I. kiadásának szövegét, hanem helyette teljesen új fejezetet írt. Nyilvánvalóan érezte, hogy a három évtizeddel ezelőtt írtak elavultak már. E művében megtaláljuk a valószínűleg 1772ben végzett és Wagner művében is szereplő savanyúvíz-elemzéseinek, valamint az 1773-as radnai munkálkodásnak adatait. Az O és Új Diaetetica több mint 50 gyógyvizet ír le, illetve említ. Történelmileg taglalva Mátyus ásványvízelemző eljárását, a következőket tapasztaljuk. Az 1706-os „Diaetetica"-ban Mátyus az ásványvizeket kémiai összetételük alapján csoportosítja. 1. lúgos, 2. vasas, 3. középtermészetű, durva sót tartalmazó (a mai értelemben felfogott só), 4. keserűsót tartalmazó és -5. kénes vizekről ír. Arra figyelmeztet, hogy e vizek gyógyhatásának megismeréséhez először a vizekben levő elemeket kell kimutatni. Hoffmann iskoláját követve, megtanította olvasóit a legegyszerűbb kémiai-analitikai eljárások véghezvitelére: „Igen szükséges — írja ... azt a mesterséget is megtanulni, mellyel a savanyú vizeknek .., természeteket, jóságokat és erejeket meg esmérhessük" [78]. Először a fajsúly fizikai módszerekkel való meghatározását ajánlotta „ui. minél könnyebbek, vékonyabbak és hathatósabbak a savanyú vizek, annál többet segíthetnek" [79], Ezzel kapcsolatosan megjegyezte, hogy a forrásvizek fajsúlya merítés után megváltozik, minthogy belőle eltávozik a széndioxid („az aereo aethereo spiritus"), s nehezebbé válik. A hígabb ásványvizek fajsúlyának meghatározására az itatóspapírral való eljárást ajánlja. Azon ui. a hígabb ásványvíz „feljebb hág". Ez az eljárás valószínűleg elég pontos eredményekkel szolgált. A vizek savanyúságát a széndioxid jelenlétére vezette vissza. Ez „sok apró, világos fehér vagy kékeslő gyöngyformájú habocskák" [80] alakjában mutatkozik meg. A savanyúvizek hatását is a széndioxid mennyiségével magyarázta. Tudta azt is, hogy az ásványvizek összetétele és az időjárás között összefüggés létezik, ezért a vizek „ereje" eltérő nyáron és télen, esős és száraz időben, s a borvizek idővel elveszthetik erejüket. A kémiai eljárások közül csak azokat tárgyalta „amelyeket akárki is a forrásoknál maga véghezvihet" [81]. /. Ha valamilyen savval a víz pezsgésnek indul és az ibolyafőzet indikátort a víz megzöldíti, mészföld („savanyúság ellen való fehér föld") és szóda („húgyízű só") van jelen (pl. Borszék és Nagybacon vize). 2. Ha a pezsgés kénsavval csak gyenge, az ibolyafőzet megvörösödik, gubacsportól pedig a víz megfeketedik „vas elementum vagyon benne elrejtve" (Keroj, Radna, Uzonka) [82]. 3. Ha a gubacsportól feketedés nem következik be, csak gyenge vörösbarna szín keletkezik, a lúgtól viszont megzavarosodik a víz, az ibolyafőzetet pedig