Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora

mástól a két mű. Crantz monográfiája S. Halbling vizsgálatai alapján Hunyad megyében újabb ásványvízforrást jelez (Haro községben) ugyanakkor Gyógy (Algyógy) vizeiről néhány újabb adatot tartalmaz [77]. Mátyus István vízelemző munkásságának utolsó dokumentuma az Ó és Űj Diaetetica. A több mint 3000 oldalas nagy mű a Diaetetica régi fejezeteit is közli, de azok anyagát az újabb ismeretek fényénél jelentősen kibővítette. Egyedül az ásványvizek esetében nem közölte Mátyus könyve I. kiadásának szövegét, ha­nem helyette teljesen új fejezetet írt. Nyilvánvalóan érezte, hogy a három évti­zeddel ezelőtt írtak elavultak már. E művében megtaláljuk a valószínűleg 1772­ben végzett és Wagner művében is szereplő savanyúvíz-elemzéseinek, valamint az 1773-as radnai munkálkodásnak adatait. Az O és Új Diaetetica több mint 50 gyógyvizet ír le, illetve említ. Történelmileg taglalva Mátyus ásványvízelemző eljárását, a következőket ta­pasztaljuk. Az 1706-os „Diaetetica"-ban Mátyus az ásványvizeket kémiai össze­tételük alapján csoportosítja. 1. lúgos, 2. vasas, 3. középtermészetű, durva sót tartalmazó (a mai értelemben felfogott só), 4. keserűsót tartalmazó és -5. kénes vizekről ír. Arra figyelmeztet, hogy e vizek gyógyhatásának megismeréséhez először a vizekben levő elemeket kell kimutatni. Hoffmann iskoláját követve, megtanította olvasóit a legegyszerűbb kémiai-analitikai eljárások véghezvi­telére: „Igen szükséges — írja ... azt a mesterséget is megtanulni, mellyel a savanyú vizeknek .., természeteket, jóságokat és erejeket meg esmérhes­sük" [78]. Először a fajsúly fizikai módszerekkel való meghatározását ajánlotta „ui. mi­nél könnyebbek, vékonyabbak és hathatósabbak a savanyú vizek, annál többet segíthetnek" [79], Ezzel kapcsolatosan megjegyezte, hogy a forrásvizek fajsúlya merítés után megváltozik, minthogy belőle eltávozik a széndioxid („az aereo aethereo spiritus"), s nehezebbé válik. A hígabb ásványvizek fajsúlyának megha­tározására az itatóspapírral való eljárást ajánlja. Azon ui. a hígabb ásványvíz „feljebb hág". Ez az eljárás valószínűleg elég pontos eredményekkel szolgált. A vizek savanyúságát a széndioxid jelenlétére vezette vissza. Ez „sok apró, világos fehér vagy kékeslő gyöngyformájú habocskák" [80] alakjában mutatko­zik meg. A savanyúvizek hatását is a széndioxid mennyiségével magyarázta. Tudta azt is, hogy az ásványvizek összetétele és az időjárás között összefüggés létezik, ezért a vizek „ereje" eltérő nyáron és télen, esős és száraz időben, s a bor­vizek idővel elveszthetik erejüket. A kémiai eljárások közül csak azokat tárgyalta „amelyeket akárki is a források­nál maga véghezvihet" [81]. /. Ha valamilyen savval a víz pezsgésnek indul és az ibolyafőzet indikátort a víz megzöldíti, mészföld („savanyúság ellen való fehér föld") és szóda („húgy­ízű só") van jelen (pl. Borszék és Nagybacon vize). 2. Ha a pezsgés kénsavval csak gyenge, az ibolyafőzet megvörösödik, gubacs­portól pedig a víz megfeketedik „vas elementum vagyon benne elrejtve" (Keroj, Radna, Uzonka) [82]. 3. Ha a gubacsportól feketedés nem következik be, csak gyenge vörösbarna szín keletkezik, a lúgtól viszont megzavarosodik a víz, az ibolyafőzetet pedig

Next

/
Oldalképek
Tartalom