Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 44. (Budapest, 1968)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Szodoray Lajos: Paracelsus mai szemmel

így említi: „weiterfarener der beiden artzney Doctors Paracelsi grosse Wundartzney". A könyv igen nagy érdeklődést keltett, kötetei gyorsan egymás után jelentek meg és csakhamar elfogytak. A könyvet Ferdinánd főhercegnek ajánlotta, és mikor újabb kiadás megjelentetése vált szükségessé, kétszer is kihallgatást kért Ferdinánd királytól, azonban az uralkodót körülvevő orvosok tanácsára az uralkodó mégsem adta meg ehhez az engedélyt. Mikor Paracelsusnak menekülnie kellett Baselból, nagyszámú tanítvány követte őt, de lassan egyedül maradt mégis, mert e tanítványok nagyrésze, miután úgy érezték, hogy eleget tanultak, elhagyták őt. Ebben biztosan szerepet játszott Paracelsus nehéz természete is. Úgy gondolom, hogy e rendkívüli egyéniség legnagyobb érdeme abban mutatkozott meg, hogy mikor a középkorban elburjánzott kuruzslók, vándorgyógyítók, füvesasszonyok működése következtében az orvostudomány integritását veszély fenyegette, és hohenstaufi Frigyes elrendelte a salernoi iskolában a hippokratészi tanok kizárólagosságát, ez az egyébként érthető intézkedés később merev dogmává vált, és valóban — Paracelsus helyes meglátása szerint — az egyetemi oktatók már könyvekből, megfelelő tapasztalat nélkül oktattak. Ezért sürgette a tapasztalatokon alapuló gyógyítás érvényre juttatását a régi „experientia ac ratio" jelszava alapján. Végül és nem utolsó sorban hivatkozni kell Paracelsus megítélésekor rendkívüli hivatástudatára, melyben mindig a beteg gyógyítását tartotta szem előtt és az etikai állásfoglalása mindig határozott volt. „Die Redlichkeit eines Arztes stehet auf der Wissenheit der Kunst." Megrázó az öregedő Paracelsus önvallomása abban is, hogy a fiatalkorában oly elmélyülten tanulmányozott mágia, alchimia és astronomia nem adták meg azt a segítséget orvosi működéséhez, amelyeket fiatalkorában remélt. Ez a felismerése is megerősített bennünket abban, hogy Paracelsus fanatikus igazságkereső volt, és önmagával szemben is tudott kritikát gyakorolni. Bámulni lehet kitartását és harckészségét, amellyel az egész művelt Európa orvostársadalmával, egyetemeivel képes volt küzdelmet folytatni, és bátran haladt előre azon az úton, amelyet rendkívüli szelleme számára kijelölt. Minden viszontagság között megmaradt saját magának: „Alterius non sit, qui suus esse potest". * Szodoray Lajos egyetemi tanárnak, a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnökének az 1966. évi orvostörténelmi nagygyűlésen elhangzott előadásán kívül számos cikk és könyv foglalkozott Paracelsus életével és munkásságával. Ezért 1967. április 7-én Paracelsus symposiont hívott össze a Társaság, amelynek állásfoglalását alább közöljük: 1. Paracelsus orvostörténelmi értékelése, tudománytörténeti helyének kijelölése csak akkor helyes, ha azt kora, a XVI. század első fele orvostudományának és természettudományának fejlettségi fokát figyelembe véve végezzük. 2. A paracelsusi szövegek értelmezésekor a korabeli nyelv és szóértelmezés tekintetbe vételével kell eljárnunk. 3. Értékelnünk kell Paracelsus önismeretét és tárgyilagosságát. Élete alkonyán tett vallomásában többek között azt is megállapította, hogy az alchimiába vetett bizalma nem járt azzal az eredménnyel, amit várt tőle. Ezért a miszticizmus, az asztrológia