Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)
Bencze József: Adatok a magyar népi empirikus állatgyógyászathoz
régészet, a néprajz, a korszerű antropológia és nem utolsósorban a tudománytörténet. Nem lehet célunk, az őstörténeti kutatásba belebocsátkozni. Csupán az 1945-ben bekövetkezett felszabadulás tette lehetővé, hogy ez a bonyolult kérdés a hazai és szovjet, valamint finn kutatók közös munkájával végre az ingoványos, romantikus, máskor feudális célú félremagyarázásokból reális bázisra juthatott. Ez természetes is, hiszen tudjuk, hogy a magyarság őstörténetének legnagyobb része a mai Szovjetunió területén zajlott le és számos finn és szovjet kutató beható munkálata nagymértékben elősegítette a magyar kutatók igen komoly előrehaladását. Ma már megállapíthatjuk, hogy a magyar nyelv egy ún. ősnyelvből (alapnyelv) fejlődött ki, a finn-ugor nyelven keresztül. Ennek a hatalmas nyelvcsaládnak közös őshazája a Szovjetunió területén volt. Majd az évezredek és századok folyamán szerteszakadtak az óriási területen és kisebb-nagyobb csoportokban vándoroltak, rövidebb-hosszabb időre letelepedtek, de nem maradtak az eredeti őshazában. Az őshaza területének meghatározása nagyon bonyolult és még nem befejezett kérdés, nem is tartozik feladatunk körébe. A halászó-vadászó ősfoglalkozásokról lassan áttértek az állattenyésztésre és a primitív földművelésre, amiből már bizonyos mérvű osztálytagozódás, a kezdetleges magánvagyon rendszere fejlődött ki. Az ősnyelv (alapnyelv) kb. 2000-ben i. e. kettészakadt, az ugor és a finn-permi nyelvcsoportokra. Az ugorból alakult ki fokozatosan az óbi-ugor és az előmagyar. Összehasonlító nyelvészeti alapon áll az a feltevés, hogy a magyarság további fejlődésének színhelye a Káma vidéke volt. Később az ótörök (türk) szomszédság révén a magyarság lovas néppé lett. Hamarosan rendkívül megszerette a lovakat és ragaszkodott hozzájuk. Utóbb tovább vándoroltak és eljutottak Baskíria szomszédságába. Halászó-vadászó vándorló nép volt, magától értetődik, hogy a népesség az óriási területen igen ritka volt, mert hiszen vadászatból és halászatból éltek, és ehhez a csekély számú közösségnek is nagy területre volt szüksége. Valószínű, hogy 100 km 2-re csupán 5—10 fő eshetett és ezek tömörülésekben laktak, amit már akkor „falunak" neveztek, ez a szavunk finn-ugor eredetű. Egy-egy telephelyen
