Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Bencze József: Adatok a magyar népi empirikus állatgyógyászathoz

A gyógyítást bizonyos napokon végezte, a hold járását, állását régebben a Kos, Bika, Ikrek, Rák stb. időszakait, északi vagy déli szelet, ünnepnapokat, sőt bizonyos mozdulatokat is szükségesnek tartott a gyógyítás „biztosítására". A századok múltával ezek magától érthetődően kopni kezdtek, de sohasem teljesen. Még a múlt század végén is sűrűn akadtak ilyen jelenségek. Csak egy-két példát: arühes lovat, kénes vízzel dörzsölték le, de ez csak akkor volt igazán „hatásos", ha három nap egymás után végezték és további három nap szüneteltek, majd a hetedik napon holdtöltekor és éjjelkor kellett lemosni, nyári időszakban a folyóban, de oly módon, hogy a lovat fejjel a vízfolyás ellenébe állították. Télen pedig az istállóban mosták le, de a vizet nem volt szabad a kútról hozni, hanem a patakból vagy folyóból, mindig olyan módon, hogy folyás ellenében kellett a patakból meríteni. A „népi" megjelölést a mi esetünkben nemcsak az egyszerű paraszti népre vonatkoztatjuk, mert az állatgyógyítás tekintetében népnek kell számítanunk a főnemest éppen úgy mint a püspököt, a középnemest, a plébánost és a legegyszerűbb jobbágyot, gulyást vagy juhászt. Fontos ugyanis tudnunk, hogy a népi állatgyógyítás keveréke, mégpedig gyakori keveréke egy valóban paraszti, jobbágyi empíriának, amely az évszázadokon keresztül a már műveltebb, mindenesetre írni és olvasni tudó középnemesi vagy főnemesi osztály tapasztalatából is szűrődött lefelé. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy főleg a XVI. századtól fogva nagyobb volt az érintkezés katonai, politikai, sőt kereskedekmi tekintetben is Magyarország és a szomszédos államok, főleg pedig Ausztria között, ahonnét főnemeseink, de a középnemesek is már nem is olyan ritkán állatgyógyító könyveket vásároltak, latin és német nyelvűeket. Ezt idehaza birtokukon saját háziállataik gyógyítása és kezelése céljából áttanulmányozták, és a belőle vett tapasztalatokat elmagyarázták gulyásaiknak, akik a szarvasmarhákkal foglalkoztak, juhászaiknak és csordásaiknak. így ezek, de néha a kocsisok is, az apáról-fiúra szállt ősi paraszti állatgyógyítás módozatait a gazdáiktól szerzett gyógyító tudással gyarapították és a kettő összetevéséből alakult ki egy „népi" állatgyógyítás, amely csak a XVIII. században kezdett eleinte kis mértékben, utóbb nagyobb mértékben, a tudományos orvosi felfedezések révén, egyre inkább átalakulni.