Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Sournia, J. C.: Pierre Franco és a reneszánszkori francia sebészet

a sebészek csak távolról követték az orvosok társadalmi emelkedését; a XVI. század folyamán sok orvos került ki a polgárság, sőt a nemesség soraiból is, az orvosok valamennyi vidéki városban nagytekintélyű céhekbe tömörülnek, az orvosok és a jogászok csakhamar a hivatali nemesség soraiba kerülnek. Semmi ehhez fogható sincs a sebészek között, egyikük sem városi születésű. A sebészeti gyógykezelés elemi műveleteire, mint amilyen az érvágás vagy a törés mozdulatlanná tétele, az orvosok rosszalló irtózattal tekintenek és alárendelt borbélyaiknak tartják fenn azokat. Ám a sebészek foglalkozása feltartóztathatatlanul fejlődik; ugyanez a század tanúja Párizsban annak, hogy a St. Come konfraternitás a Sebészek Kollégiumának rangjára emelkedik, amely okleveleket ad ki esküt tett mestereknek, s így igyekezik ezt a fokot az orvostudományi fakultások által adományozott doktori fokozathoz hasonlítani; a „hosszú köntösű sebesek" utánozták az orvosok ruhadivatját. Mindamellett több mint két évszázadot kellett addig várni, amíg az orvosok és a sebészek ugyanazokat a szabályokat és jogokat élvezték. A XVI. sz. a sebészi foglalkozás gyakorlatában is hasonlóan fontos változást jelentett, amit még senki sem méltányolt. A Paré és Fraro között vont párhuzam lehetőséget nyújt arra, hogy ezt jobban megérttessem. Ambroise Paré életpályája végén Párizsban boltot tartott, ma úgy mondanók, fogadószobát, ahol rendelt. Látogatásait a városban öszvérháton tette, eszközeit a nyeregtáskájában vitte magával és segédje mögötte lépkedett. Ezzel szemben egész katonai sebészi tevékenységét valamelyik „nagyúr" szolgálatában töltötte, előbb Montejean marsallnál, aztán René de Rohan-nál, majd Vendôme hercegnél, végül a királynál. A főúr és a sebésze közti ilyen kapcsolatot sokkal szorosabbnak kell tartanunk annál, mint ami a mecénás és pártfogoltja között van. Olyan ez mint a mester—inas együttes. Párénak semmi szabad ideje sem volt, urának személyéhez volt kötve, a cipőjét is akkor fűzhette csak be, amikor már a marsall csatába ment. Ebben olyan szokásnak az emlékét kell látnunk, amely a legrégibb korba nyúlik vissza, amikor a földesúr vagy nemesember háziszemélyzetében mindig ott volt a borbély. A többi háznép közül a borbély volt valóban a bizalmi embere, hiszen borotvája pengéje