Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Regöly — Mérei Gyula: Testtorzítás — testdíszítés

(Grotte de Jammes, Belleville à Vendrest) Broca, valamint Baudouin találtak mesterséges torzítást. De nagyszámban kerültek elő torzított koponyák Európa legkülönbözőbb vidékein (Anglia, Franciaország, Svájc, Ausztria, Hollandia, Csehszlovákia, Olaszország, Németország, Magyarország, valamint a Krim-félsziget, Transzkaukázus stb.) továbbá a földteke más részein is (Afganisztán, Ceylon, India, Polinézia, Patagónia, Celebesz-szigetek, Új-Hebridák, indián törzsek területei, Peru stb.). A koponyatorzítás módszerét elsőként Hippokratész ismertette, s arra a véleményre jutott, hogy a Fekete-tenger partján élt ókori népek a „hosszúfejűeket" tekintették a „legnemesebb emberfajtának", s ezért ilyen alakúra formálták a csecsemők fejét („Peri horeon kai topon*'). Hasonló leírást olvashatunk Plinius („História naturalis"), továbbá Strabo („Geographikon") műveiben. A szokás kialakulásában — feltehetően a hódító törzs és az autochton őslakosság fejformájának különbözősége (brachy- és dolichokephalia) játszhatott szerepet, amit az is bizonyít, hogy Plinius szerint a legelőkelőbbek gyermekeinek torzították a koponyáját. Ó-Peruban is hasonló volt a helyzet. Torquemada arról tudósít, hogy a koponyatorzítást az előkelőség jelének tartották, de csak az inka királyi ház és néhány azzal „kitüntetett" család tagjait illette meg a torony alakú forma. A spanyol hódítás után, a III. limai zsinat (1585) pogány maradványnak bélyegezte meg a deformálást, s azt eltiltotta: a rendelkezés szövegéből pontosan ismerjük a különböző formákat. A limai zsinat idején Európában még kiterjedten végeztek koponyatorzítást. Vesalius szerint a XVI. században igen elterjedt a flamand vidékeken. 1034-ben Laurenberg, 1801-ben (!) pedig Sommering hasonló véleményen volt a német nyelvterület szokásairól. Feljegyzések, képzőművészeti emlékek, valamint vadon élt törzsek szokásainak tanulmányozásával megismertük a koponyatorzítás különböző módszereit. A földrajzi, néprajzi és időrendi különbözőségnek megfelelően használtak kemény betétekkel merevített, különleges főkötőket vagy faléceket és szalagot, másutt a bölcső kemény falához rögzítették a csecsemő fejét. A lágy koponyacsontok — az alkalmazott eljárás eredményeként — a physiologiástól eltérő módon növekedtek, mégpedig a hossz, illetőleg a harántirányú átmérő, vagy