Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Sournia, J. C.: Pierre Franco és a reneszánszkori francia sebészet

állíthatjuk, hogy nem volt nemesi család. Francot semmilyen egyetemi városba sem küldték, egyetlen orvosi iskolába sem járt, jóllehet volt belőlük a szomszédságban, Orange-ban, Aix-en-Provence-ban, Montpellierben, amely utóbbinak a fakultása akkoriban nagy hírnévnek örvendett, vagy akár Avignonban, amely a pápáé volt. Tanulóéveit azon mesterségbeli emberek egyikénél töltötte, akiket borbélyoknak, vagy vándorsebészeknek hívtak, ez tehát kizárólag gyakorlati oktatás volt. 1546 táján a svájci Bernbe ment; itt gyakorolta mesterségét és meglehetős klientélára tett szert. A környékbeli városokba, hol a bourgognei Pontarlierba, hol meg Neuchâtelba is járt betegekhez. 1556-ban Lausanneban a Genfi-tó partján találjuk, amely akkoriban Bernhez tartozott. Ebben az esztendőben adta ki Lyonban „kis értekezését, amely a sebészet egyik fő részét tartalmazza". Ezt a 144 oldalas (in octavo) munkát „a berni uraknak", a kantoni tanács tagjainak ajánlotta. Lyoni kiadót kétségtelenül azért részesített előnyben másokkal szemben, mert ez a város a század eleje óta tele volt kiváló nyomdaműhelyekkel, amelyek orvosi munkákra lettek szakosítva. E téren egyetlen svájci város sem vehette fel vele a versenyt. 1559. januárjában honoráriumot vesz fel Bernből, 1559. júliusában Genfben van, azután néhány évvel később Franco Orangeban telepedett meg, az alsó Rhőne-völgyben és Provence, valamint Languedoc tartományok különböző városaiban követhetjük nyomon a tevékenységét, mint gyakorló örvöséét. Bizonyára ebben az időszakban vette feleségül Borrel Klaudiát: a vőlegény mintegy 55 éves volt, a menyasszony jóval fiatalabb, mert hiszen hat évvel korábban még kiskorú. Dauphiné tartomány egyik régi nemesi családjából való volt. Feleségének ez a származása, amely jóval magasabb volt Francoénál, mutatja társadalmi előhaladását. Orangei tartózkodása idején, 1561-ben ismét Lyonban kinyomatta könyvének átdolgozott és jelentősen bővített kiadását, amelynek ezúttal ezt a címet adta: „Értekezés a sérvekről". A formátum ugyanaz volt, nyolcadrét, de az oldalak száma meghaladta az 500-at. Az írásmód is változott. A szerző életkorával és tapasztalataival tekintélyre tett szert, gyakran felelősségre vonja a tudatlanokat és az ügyetleneket, akik rossz hírbe hozzák a céhet, és leleplezi csalásaikat.