Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 41. (Budapest, 1967)

Regöly-Mérei Gyula: Az író és a szedőgép ördöge

rához. Minél többször és minél többen olvassák el a lenyomatokat, annál kevesebb a maradandó sajtóhiba. Több éven át voltam az MTA „Biológiai Csoportközleményei"-nek technikai szerkesztője, bőven volt tehát ilyen tapasztalatok megszerzésére alkalmam. Az lenne a kívánatos, ha a szerző közlemény esetén egy hasáb- és egy tördelt levonatot kapjon, míg könyveknél a hasáb- és 2 tördelt levonat tekinthető csak kielégítőnek. Tisztában vagyok azzal, hogy világszerte csökkentik a levonatok sorozatát; a hibás szöveg azonban tetemes mértékben rontja a kiadvány értékét. Helyesen cselekszik a szerző, ha „idegen szemmel" is átnézheti a lenyomatokat, mert — mint már említettük — az ismert szöveg miatt sokszor átsiklik a hibán (máskor pedig éppen ezért szinte „kiugrik" a téves szedés!). 5. A javításra szánt idő sem közömbös. 24—48 órás határidővel aligha korrigálható figyelmesen és alaposan többhasábos szöveg. Főként könyvek esetén „halmozódnak" a lenyomatok. Az időhiány ugyanolyan következménnyel járhat, mint a többszörös lenyomatküldés megtakarítása: torzító és értelemzavaró sajtóhibák maradnak a szövegben. Amit nyertünk a vámon, elveszítjük a réven! De a sajtóhibák az orvosi munkákban tetemes veszedelemmel járhatnak. Mintegy harminc év előtt pl. gyógyszermérgezés miatt lefolytatott bűnvádi eljáráskor kiderült, hogy a vádolt orvos az egyik orvosi munkában írt adagot alkalmazta, ami azonban sajtóhiba miatt a megengedettnek többszöröse volt. A szerző ugyan észrevette a sajtóhibát, s a második tördelt lenyomaton javította, de ez lévén az „imprimatúra-példány", újabbat már nem kapott, s ezért csak a megjelenés után állapíthatta meg, hogy a korrigált hibát nem javították. A kiadó ezért minden példányba papírlapot helyeztetett, melyen a szokott módon — a lap és az oldalszám feltüntetésével — megírták a szabályos adagot, vagyis megtörtént a helyesbítés. Csakhogy, abból a példányból, amit a gyógyintézet könyvtárában a perbe vont kolléga elolvasott, az idők folyamán elveszett a korrekciót tartalmazó cédula. Az ilyenfajta „melléklet"-nek rendszerint ez a sorsa. Teljesen jóhiszeműen rendelte tehát a toxikus adagot; kevéssé használt és újfajta gyógyszerről volt szó. Még relatív szerencsésnek mondható, hogy a beteg nem szenvedett el súlyosabb és általánosabb egészségromlást; „mindössze" kozmetikai torzulás (a haj elvesztése) volt károsodása. Tragikusabban is végződhetett volna,