Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 37. (Budapest, 1965)

Kótay Pál: Pápai Páriz Ferenc drezdai útja (1672)

s bizakodó életörömben testet öltött álmait. Az életbenmaradottak a kétségbeesés, a halálfélelem révületében elhangzott kiáltása vádol valamennyiünket : „Wieviele starben? Wer kennt die Zahl? An Deinen Wunden sieht man die Qual Der Namentosen, Die Hier verbrannt Im Höllenfeuer Aus Menschenhand." A pusztítás szörnyű éjszakájának füst- és lángtengere azonban az új világ hajnalának közeledését is jelezte. A sírokon túl ma már tisztán tündöklő fényben az újjáépülő város körvonalai látszanak. Élni akaró, alkotni vágyó emberek szerető gondoskodása emeli újjá a régiek romjaiból az örök humánum szépségeit hirdető épületcsodákat, s gondos, hozzáértő kezek rendezik és újítják a megmentett kincseket. „Szebb lesz-é az új város a réginél?" Ezt ma még nem tudjuk, de tisztább, igazabb és egészségesebb lesz. Valamennyi régi és új kincsével azoké, akik megteremtették a múltban és újjáépítik ma: a dolgozó millióké! A még hosszú ideig fájó seb gyógyításához, s az új, igazabb, boldogabb, emberibb élet megteremtéséhez „Opere et VeritateTselekedettel és Valósággal" üzen naplójában a jeltelenné vált enyedi sír lakója: „Ez volt, ilyen volt, ilyennek láttam én." Három évszázad tűző napján, fagyos hidegében, a mindennapi emberi gondok végtelen, szürke közönyében az egykori vándor sírja elenyészett. De felirata ma megszólal, vigasztalást nyújt, példát mutat az Elba-parti város önmarcangoló, valamennyiünket vádoló késői siratójának: „Pacis amans Pacem docui : coluique professus Ipso opère, et veri non semel indicia. Intentus Paci, proprium ius saepe remisi, Et potius duxi Pacis honore nihil."