Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 37. (Budapest, 1965)

Kótay Pál: Pápai Páriz Ferenc drezdai útja (1672)

élmények hatása alatt áll: „31 Julii. Jöttem vissza Lipsiába újsággal teli." Huszonhárom éves. Abban az időben alig több ennél az átlagos életkor. Küzdelmekben, szenvedésekben és sikerekben gazdag életszakasz van mögötte. Nem régen jegyezte el magát a medicinával. Ugyanakkor már kiforrott, elhivatottságát és képességeinek határát biztosan ismerő író, aki lelkiismerete legyőzhetetlen parancsára művészi formában fejezi ki az élményszerű igazságot. A kora nagy sorsfordulóján a vallás- és polgárháborúk idején, a féktelen szenvedélyek áradatában érzi és felismeri, hogy az egyén és a közösség az írótól többet vár, mint egyszerű feledtetést, vagy vigasztalást, altatódalt, vagy mesét. A valóságot kívánja, s nem annak égi mását. Példát, útmutatást követel, s természetes mértékben kívánja a műben látni az írás örök modelljét, önmagát, az embert. Naplójában a kor egének egy darabján időtállóan rögzíti a számára feledhetetlen napokat. A szöveg önmagának szól, de tudja, hogy a bizalmas sorok is odatartoznak életművéhez, s megkövetelik majd, az emberi visszhangot. Míg odahaza csak tanárai Apáczai Csere János, Csengéi István, Csernátoni Pál, Dési Márton és a hozzájuk hasonló kevesek nyújthatták feléje a cartesianismus üdítő italának kelyhét, itt kedvére ihat az éltető forrás dús vizéből. A késő reneszánsz „csendes nyárutójának" felszabadult, természetes embere ő, aki az egyén „eminens méltóságáról", az „én egészséges tiszteletéről" vall. Ez a tisztelet azonban minden „én"-nek, minden „egyén"-nek a tisztelete. Örök hadüzenet a középkor bénító, az embert a formátlan sokaság minden testvéri színt nélkülöző, jelentéktelen részlegévé, tört cserepévé aljasító szemléletének. Nyugodt mértékletesség, mosolygó közvetlenség, s nemegyszer Montaigne-i könnyedség jellemzi stílusát. Ez a stílus csak a már fiatalon is sokat tapasztalt, sok szenvedést látott és átélt gondolkodó agyában és melegen érző szívében születhetett meg. Emlékezése villanófényében az Elba-parti város egy kor szellemiés művészettörténetének teljében tűnik fel. A fejedelmi representationak céljait szolgáló, az uralkodó hatalmát és gazdagságát bizonyító világhírű gyűjtemény ottlétekor már csaknem másfél évszázad óta él és gyarapodik. Páriz még nem látja — nem is