Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 35. (Budapest, 1965)

Szőkefalvy-Nagy Zoltán: Hatvani István mint orvosvegyész

lenni, kiviláglik abból is, hogy sehol nem hozott fel — nyilván nem is tudott felhozni — szakmai kifogásokat. Olyanokat kifogásolt, mint a stílus hosszadalmassága, a „magyaros latin" nyelvezet és a sok idézet. Nem vette figyelembe a bíráló, hogy Magyarországon a XVIII. század elején még nem járhatott le a polihisztorok ideje. Különösen a protestáns kollégiumok professzorai voltak kénytelenek sok mindenhez érteni, és kellett hogy a teológiában is jártasak legyenek. Hatvaninak a kémiával való foglalkozása nem „kirándulás" hanem mint orvos egyben képzett vegyész is volt. Azt is figyelembe kellett volna vennie a bírálónak, hogy a könyvben közöltek nem azok elkészültekor, hanem jóval későbben jelentek meg. Az ismeretlen kritizáló véleménye azonban így is tökéletesen elegendő volt, hogy azok a professzortársak és még inkább azok az elöljárók, akik irigységgel látták Hatvani hatalmas orvosi, tanári, tudósi hírnevét, felhasználják nevének befeketítésére. Erre utal az is, hogy a német nyelvű bírálat lényegének latin fordítását siettek a könyv könyvtári példányába bevezetni, amit később alighanem Hatvanira való tekintettel töröltek, akkor is azonban csak úgy, hogy az eredeti bírálatra felhívták a figyelmet. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy Hatvani könyvét nem kísérte az a hatás, amit ez a munka megérdemelt volna. Szinte semmi nyomát nem találhatjuk, hogy a kortársak vagy a közvetlen követők közül valaki olvasta, használta volna ezt a művet. Jellegzetes magyar sors ez! Hatvani kémiai munkássága értékesen egészíti ki a más tudományok területén elért eredményeit. Ha mindezt egységben látjuk, olyan természettudósunk arcképe jelenik meg előttünk, akinek emléke jogosan vált maradandóvá. Az egykori búcsúztatója utolsó sorait ma is valljuk: „És bátor már meghalt, fog élni hírében, Míg jár a fényes nap tizenkét jegyében"