Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 33. (Budapest, 1964)

Dr. Vörös Márton: Egy járvány tanulságai

lítette a nyolcszázat, pedig e két városban az orvosi ellátás aránylag jó volt. A 337 orvos nélküli községben a bíró, a harangozó vagy a foltozó varga melléktisztségeként viselt halottkémi „megállapítása" döntötte el a halál nemét. így ez is sokat módosít a közölt adatokon. Nyilvánvaló, hogy a kuruzslástól, a falut szuggesztiója alatt tartó vajákosoktól sírba gyorsított diftériások haláleseteit nem volt ajánlatos helyesen megmondani, mert ellenkező esetben a halottkém „ráolvasásnak, megbabonázásnak" lett kitéve. A baranyai ősi etnikumok a XIX. század végén is oly mitikus lények varázslata alatt állottak, amelyek végzetszerűen befolyásolták az ember életét [28]. Boda, Katádfa, Cserdi, Bánfa környékén a századfordulón is titkos szövetséget kötöttek az ördöggel, amely szövetség az embernek földöntúli hatalmat kölcsönzött. Ezért a vajákosokkal nem lehetett kikezdeni a halálozás okának bevallásával sem. Egyéb zavarok is voltak. A diftéria halálokára pl. feljegyezték a ,,fulladást"-t, de ugyanezt írták a vízbefulladt esetében is. Hasonló „szakképzettségű" halottkémlelés miatt elgondolhatjuk, hogy az 1600 orvosilag megállapított haláleset mellett mennyi volt a psychosisban élő nép körében elrejtett halálok. Egyéves csecsemő „végelgyengüléséről" olvasunk az egykori baranyai anyakönyvben. A szülők részéről fennálló indokolatlan titkolózás és a nép ősi szeméremérzete is rejtette a járványt. A diftériában meghalt gyermekre rámondták, hogy leesett a padlásról; még a létrát is mutogatták. Az ördög szállt le azon, suttogták. Maguk is elhitték a leesést, mert nem az volt a fontos, ami történt, hanem ami az ő lelki kultúrájuknak megfelelt. A körjegyzőség pedig csak akkor vett tudomást a sok helyen titkolt járványról, amikor a sokgyermekes családok csendben gyermektelenné váltak. Az Ormányságban a gyűlölt, megvetett második gyermek több helyen a „megitatás" után természetesen „diftériában" halt meg. Ezeknek jól jött a járvány, a halottkém pedig szemverés nélkül jegyezhetett. De mit is tehetett a helyi hatóság, amikor az országos érvényű intézkedések kemény, szigorú támaszát nem érezhette maga mögött. „A Belügyér Budán van, az isten még messzebb, de a füvesasszony itt, Szalántán" — mondották. Ahogy gondolkoztak, úgy is cselekedtek. Egyik járási orvos nyíltan megírta: „Hogyan lehetne is a rendeletek teljesítését várni, ha az illető