Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 33. (Budapest, 1964)
Dr. Vörös Márton: Egy járvány tanulságai
bűzt érzett. Különös volt, hogy az orrfacsaró környezetben a gyermekek serege játszva zajongott. Jobban körülnézve, a megdöbbentő rejtély szemei előtt megoldódott. A templom előtti napfényben kirakták a diftériában elhunyt két gyermek koporsóját, mivel a nyári hőségben az előrehaladott bomlás szagát a lakásból el akarták távolítani. A délutáni temetésre már a délelőtti órákban kirakták a koporsókat. A szemtanú érdeklődésére egy helybeli lakó rendíthetetlen nyugalommal felelte, hogy márpedig ez itt így szokás. A még megmaradt gyermekek csoportja vidáman játszott a bűzös koporsók körül, azokat csaknem felborítva. A baranyai 80—100 százalékos halálozásnak ennél a komor pillanatképénél mégsem elegendő, ha csak orvostörténelmi szempontok késztetnek a vizsgálódásra. A ragály dühe alatti halottcsókoltatás nemcsak a római tivornyák pestises hullát csókolgató madáchi látomását idézi elénk, de kultúrtörténelmi szempontból is olyan konkrét összehasonlításra késztet, amely fontos adaléka az életet tagadó, a tompa babonába, a gonosz erők iránti állati félelembe süllyedt, elmaradt közműveltségnek. A diftériás halottat testvérkéi csókolták; a szülők pompázó temetéseket rendeztek. Orvos és gyógyszer, hatósági intézkedés nem kellett, amíg az áldozat élt. De attól a pillanattól kezdve, hogy az meghalt, a fukar és konok szülők előtt a pénz nem számított. A halálnak eme hívságos kiszolgálása, a mutatott fájdalom ilyen falusi fekete farsangja lelki hátterével távoli századokig nyúlik vissza. A diftéria-járvány valóban megalkotta az ártatlanok temetőjét ez alatt a két év alatt. A jelenségek pontosan azonosak, mint pl. a XV. századi Ártatlanok Temetőjében. Csak itt Baranyában a haláltánc festményei hiányoztak. Az erősen vallásos Mohács környéki sokácok lelkében a hitéletükkel gyakran idézett halálgondolat oly érzelmi hullámot vert, amelyek belső feszültségét veszedelmes külsőségekben oldották fel. A XIX. századnak ezt a nagy járványát átélő nemzedékek magatartása emlékeztetett azokra a régi korokra, amikor a tömeges pusztulásban kialakult halál-gondolatkör tömegjelenségekben bomlott ki. A XIX. század végi diphtherias ravatal körül rendezett dús halotti tor a XV. századi jelenettel azonos kultúrkörbe tartozik, amikor 12 500 gyermek a kiásott sírok mellett lakomát rendezett, miután a bomlásnak indulge*
