Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 33. (Budapest, 1964)
Dr. Ratkó Ferenc : Emlékezés Jósa Andrásra
ügy terén volt a legnagyobb szükségünk gyors és gyökeres intézkedésre, hogy nemzetünk el ne vesszen. A megszállott szenvedélyével, rendkívül alapos tudással végzi orvosi tanulmányait. Közben arra is szakít időt, hogy a Bécsben tanuló magyar ifjúságot összefogja: megalapítja a Bécsi Magyar Társaskört, amelynek vezetését maga vállalja. Erre szükség volt, mert látta, hogy az osztrák diákegyesületek miatt a szervezetlen magyar fiatalok mindig és mindenben háttérbe szorultak. Ebben a társaskörben hetenként összejövetelt tartottak, ápolták és terjesztették a magyar kultúrát. A kultúrán kívül a sportot is igyekezett társaival megkedveltetni. Ő maga szenvedélyes úszó és csónakázó lévén megalakította a Bécsi Első Csólnakázó Egyletet és többször tette meg az utat csónakon Pest és Bécs között. 1864-ben kapja meg orvosi oklevelét. Először a döblingi elmegyógyintézetben, majd Skodánál a belgyógyászaton gyarapítja tudását. Ebben az időben Skoda Erzsébet királynéhoz ajánlja be orvosi kísérőnek, aki tüdőbaja miatt délvidéki útra készült. Jósa nem vállalja, neki nem kell a karrier, fontosabbnak tartja hazája népének egészségét, s ezért Nagykállóban, Szabolcs vármegye akkori székhelyén telepszik le. Ez idő tájban indul el Nagykállóból Korányi Frigyes, hogy a pesti egyetemi tanszéket elfoglalja. Ekkor még nem sejtik Nagykállóban, hogy milyen szerencse érte a várost, amikor a Korányi örökébe lépő Jósa András személyében olyan kiváló orvost kap, aki rendelőnapjait leszámítva, az időjárás viszontagságaival mit sem törődve járja óriási kiterjedésű körzetét, sikeresen gyógyítja betegeit. A szekerezés idejét sem hagyja kihasználatlanul: ha az időjárás olyan, a szekéren is olvas és tovább képzi magát. Maga mondotta egy alkalommal, hogy nagykállói orvoskodása alatt többet lakott szekéren, mint házban. Hazaérkeztekor szekértábor várja őt a háza előtt, rengeteg beteggel. Türelme a beteggel szemben határtalan. Minden beteget aprólékosan kikérdezett, gondosan kivizsgált. Sohasem sematizált. Hallatlan zsenialitással laboratóriumi segédletek nélkül, pusztán kopogtatással és hallgatózással, a differenciáldiagnosztika legmagasabb fokú, mondhatnám művészi alkalmazásával ismerte fel a betegséget. Sok munkája közepette is szakított azonban magának annyi időt, hogy 1865-ben Bécsben a sebészeti diplomát is megszerezze.
