Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 30. (Budapest, 1964)
Dr. Bencze József: A magyar kalendáriumok orvostörténeti vonatkozásairól
Ennek alapján Streibigék Győrött, valamint a „Váci Ó és Új Kalendárium", de mások is bejelentették vásárlóiknak ezt a rendeletet, de hozzáfűzték nehogy vevőkörük elmaradjon —, hogy „más szükséges és furfangos" leírásokat adnak helyette." A Helytartó Tanács rendelete nagyon bölcs volt, mert — mint Európa legtöbb országában — hazánkban is rendkívüli módon elterjedt a köpölyözés és érvágás divatja, mely ugyan korábban is az volt már a XVI. században és az előző évszázadokban is, de az ellenreformáció alatt egészen mélyen beleivódott a magyar nép, főleg a szegény nép gyógyító rendszerébe. Ennek oka pedig az, hogy az ellenreformáció idején a rekatolizációs tervek egyik fontos eszköze az volt hazánkban, ahol alig-alig volt még orvos, hogy a népet a „csodagyógyító" búcsújáró helyekre szoktassák. Korábban is voltak „csodagyógyító" hírben álló búcsújáró helyek, hazánkban mindössze 10—15-ről tudunk. Az ellenreformáció idején azonban egészen II. Józsefig gombamódra szaporodtak a „csodák", amelyeket valamelyik főúr birtokán vagy falujában „fedeztek fel", és hamarosan nagy tömegekben látogatott oda gyógyulást remélve az egyszerű és a szegény magyar nép. Mindezt hamarosan a katolikus szellemű kalendáriumok is mutatták. Majdnem valamennyiben ismertettek egy-egy „csodagyógyító" búcsújáró helyet, és ezek száma a XVIII. század végére kimutatható módon az ellenreformáció idején — már 80—100-ra szaporodott. Az azt követő fanatizáló és gyarmatosító habsburgi időben bukkantak fel ismét a „csodák". (L. Magyarország kegyhelyei és azok csodái. Szent Imre jubileumi év emlékére írta dr. Paulovits Sándor, a jeruzsálemi Szent Sír Rend lovagja, a budapesti Belvárosi Credo elnöke, Budapest ,1930. Bonomi Jenő : Makkos Mária. Katolikus Szemle, 1939. Pásztor Lajos : Máriavölgy. Egyháztörténeti Évkönyv, 1942 — 1943.) Nem kívánunk e helyen a búcsújáró helyek orvostörténeti vonatkozásaival bővebben foglalkozni, csupán annyit, hogy hamarosan kifejlődött a szegény magyar nép között ez a két fogalom: száraz búcsú és nedves búcsú. Ezalatt azt értjük, hogy a száraz búcsúkon „csodaforrás" vagy „szent kút" nem volt, ott csak a borbélyok és fürdősök foglalkoztak köpölyözéssel és érvágással, mert az elengedhetetlen kelléke volt a búcsújárási zarándoklatnak. Itt a
