Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)

Dr. Harangby László: Mecsnyikov munkássága és jelentősége az orvostudományban

fakadtak, aki mindig az orvostudomány határterületein mozgott, vagy egyenesen orvosi ismeretkörben kutatott, de maga nem volt orvos. Ez magyarázza utolsó éveinek aszketikus életrendjét és táplálkozását, amellyel a tőle megszokott fanatizmussal önmagán akarta bebizonyítani, hogy az elöregedést és a halált fel lehet tartóztatni, de ez csak életének 71-ik esztendejéig sikerült. Mecsnyikov egyike a legtöbbet támadott és általában a legelőnytelenebbül jellemzett tudósoknak. Némely orvoséletrajzíró kapkodó, fantaszta, ingadozó jellemű, az orvostudomány berkeiben olcsó sikerekért sarlatánkodó embernek állítja be, akinek egyetlen szigorú tudományossággal felépített kísérlete sem volt. Fejtegetéseimben igyekeztem Mecsnyikov jellemét, működésének indítékait megvilágítani, és bebizonyítani azt, hogy kevés tudósnál lehet a tudományos működést olyan egységesen értelmezni, olyan mély emberi vonásokra visszavezetni, mint éppen őnála. Mi magyarázza tehát a róla elterjedt ferdítéseket? Mecsnyikov az orvostudományok kutatójává lett, de éppen úgy nem volt orvos, mint Pasteur. Már pedig elkeseredett vitáiban elsősorban orvosok voltak ellenfelei, akik nagy buzgalommal igyekeztek felfedezni mindazon gyöngéket, amelyek a szigorúan vett orvosi szakismeret hiányából adódtak. Erre azt mondhatnánk, hogy a helyzet Pasteur-né\ is hasonló volt. Pasteur mellett azonban ott állottak mindenre kész nagyszerű orvostanítványai: Roux, Chamberland és sokan mások, és ott volt mellette az ő sikereitől megittasodott egész francia nemzet. De ki állott volna a forradalmi lelkületű Mecsnyikov mellett? Talán a cári Oroszország, amely gyűlölt minden szabad szellemet, és végül őt is kiüldözte? Vagy talán a tudományos világ oligarchiája?, amely mint mindig, nála sem felejtette el, hogy Mecsnyikov zsenije a tudományos ranglétrát, lépcsőfokokat átugorva járta meg. Avagy tudományos ellenfeleinek légiója, akiket a teljes siker küszöbén állított meg, és kényszerített küzdelemre és akik - ha külsőleg ki is békültek vele - belsejükben mindvégig ellenségei maradtak? Mecsnyikov sorsa ilyen szempontból olyan, mint mindazoké, akik magukra hagyatva, a maguk emberségéből vívják ki a tudományos elismerést. Ezeket csak Kovalevszki}, Pasteur, Roux s hozzájuk hasonló igazi emberi nagyságok halkszavú és feltűnést kerülő elismerése dicséri és csak az értük rajongó és éppen ezért senki által