Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)

Erdősi Laura: Wernher: De admirandis Hungáriáé aquis (1549)

A török dervisek A törökök mosakodásai lála után azon helyen temettek el és vallásos tiszteletben részesítenek. A dervisek a törököknél ugyanazok, mint ná­lunk a szerzetesek. Koldulásból élnek, szoká­suk, hogy szeretett vallásuk tanítása szerint sa­nyargatják testüket. Ezt némelyek úgy teszik, hogy tüzes vassal sebhelyeket égetnek belé, má­sok éles ollóval belevágnak, ismét mások mind­két módon. Teszik pedig ezt annál gyakrabban és kegyetlenebbül minél szentebb és valláso­sabb akar lenni ki-ki közülük, vagy azt óhajtja, hogy annak tartsák. Bizonyos, hogy a különbség és a szentségre törekvés a ruházatban is meg­mutatkozik köztük. Egyesek ugyanis fehér boká­ig érő vászonruhát viselnek, lábbelit hordanak és fedett fővel járnak. Mások mezítláb és fedet­len fővel, sőt a testük is csaknem mezítelen, ki­véve annyit, amennyit két nyersbőr bárány­vagy kecskebőr fed. Ezek egyike elölről, a má­sik hátulról lóg le a vállukról. Olyanok is van­nak, akik egyetlen irhával csupán testük szemé­remrészeit takarják be, a többi mezítelen. Az indiai yogik maradékainak tekintenéd őket. Ezek ugyan nem tartoznak a forrásokról szóló elbeszélésembe, de, ha már ide lyukadtam ki, mit tesz, ha a törökök mosakodásairól is hozzá­fűzök valamit? Valamint a törökök minden vi­zet, Isten legfőbb ajándékaként nagyon tisztelet­reméltónak tartanak, úgy különösen az élő­vagyis folyóvizeket. Mégpedig azok miatt a gya­kori mosdások miatt, melyeket napjában több­ször is, nem csupán a testi szenny lemosására, hanem a bűnök engesztelésére is szoktak végez­ni. Ezt kétségtelenül más nemzetek szertartásai­ból vették át, akiknél még a vízzel való meg­hintés is az engesztelő szertartások közé számí­tott, így hajdan Rómában a Capena-i, később

Next

/
Oldalképek
Tartalom