Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 28. (Budapest, 1963)

Kulcsár Imre: Adatok Moson megye feudális korának egészségügyi történetéhez

A jelentés közli továbbá, hogy az ispotályban van egy kis kápolna,, ahol a szegények naponta imádkoznak a jótevőkért. A szegényház felügyeletét és gondozását a városi tanács megbízásából a tanács egyik tagja, az ún. spitálgazda végezte, aki a gazdasági ügyeket is intézte, a tanáccsal évenként elszámolt. Áttérve a gondozottak ellátására (persze itt csak azokról van szó, akik teljesen az ispotály terhére éltek) : étkezésük naponta leves, marhahús káposztával vagy más főzelékkel és kenyér. Néha halat is kaptak, de „bornak sosem örülhetnek" [281]. Persze ez az állapot 1784-ben volt. Ezzel szemben egy régebbi, 1723-ból származó Keszey János ispotálygazda számadásában találunk olyan kifizetett összegeket, amelyet a szegényeknek adott sörért fizettek ki a böjti napokra. Majd húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor is kaptak fejenként (ekkor heten voltak az ispotályban) egy-egy meszely bort [282]. (Egy meszely = 3,5 dl.) Az ispotálynak a város pénztárán, alapítványokon és kéregetésen kívül egyik jövedelmi forrása még a végrendelkezők által hagyott kisebb-nagyobb összeg volt. Hosszú időn keresztül szokás volt, hogy a végrendelkezők az ispotály szegényeire is hagytak bizonyos pénzmennyiséget, esetleg élelemfélét vagy ruhaféléket. Jámbor Lukács pl. 1723-ban tíz forintot hagyott a szegényekre [283], Tuschleitner Tamás öt forintot [284], felesége pedig tíz forintot [285] alamizsnaképpen, míg Trexler Gáspár 950 forint tekintélyes összeget hagy a városi ispotály fenntartására [286]. Nunkovits András végrendelete értelmében Exner Julianna 500 forintot tesz le lazaret építésére [287], egy konyhát és két szobát kíván ezen összegből építtetni [288]. Amennyiben azonban ezen összeg nem elegendő, úgy hajlandó még 1000 forintot adományozni [289]. Végeredményben úgy oldották meg a kérdést, hogy a lazarethez még szobákat építtettek, mely 523 forint 29 Kr-ba került [290] Az adományozók között találjuk a különböző céheket is. A céhek ugyanis különböző bírságpénzeiket, vagy azok egy részét, esetleg egyenesen erre a célra a céh tagjaitól évente beszedett összegeket, vagy év végi pénzmaradványaikat az ispotálynak adományozták. Legtöbbet adományozott már összeg szerint is az óvári magyar szabók és a mészárosok céhe [291]. Ugyanis a kettő volt a város leggazdagabb és legtekintélyesebb céhe, tagjaik vezették a várost és volt idő, amikor hosszú évtizedeken keresztül mindig a mészáros céh tagja