Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 27. (Budapest, 1963)

Dr. Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála

Széchenyire gondol a nagy lelki összeomlás és a majdnem sikerült újabb öngyilkossági kísérlet után, és azt írja: ii s néha, kora fagyok ködössé gén A pisztolyával babrált eltűnődve S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe. (Széchenyi, 1918) A szemérmes, halk szavú költő milyen döbbenetes nyíltsággal és egyszerűséggel tárul ki a világ előtt, amikor mások helyett szól. Juhász Gyula minden megfutamodása, minden öngyilkossági kísérlete azt jelentette, hogy ,,hűtlen életének keresése" közben megbillent a hangulati egyensúly. Csak, amikor életének negyvenes éveiben a depressziós szakaszok szinte egymásba folytak, amikor a gondolatoknak a gátoltság folytán jelentkező elapadása miatt annyit szenvedett a költő, akkor vált mind erősebbé és makacsabbá benne az élettől való megválás szándéka. Egyszer odahaza az altató „túladagolása" kapcsán meg is kóstolta az átmenetet az alvásból a megszűnés felé, s attól kezdve hiába őrködtek fölötte. A bódulat felejtő hatását korán megismerte Juhász Gyula: Mikor a falnak dőlve némán Mákonyt kerestem és halált. . . (Vallomás az életnek. 1914) vagy amikor: Mily gyönyörűség, így lebegve Örvény, való, bánat felett Mint óceáni fellegek És szállni arany egekbe S egy résen át csak nézni öt: Gonosz, silány, szép földi nőt. (Az ópiumevő, 1914)