Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 26. (Budapest, 1962)

Dr. Hornyánszky Károly: A hippokratesi Corpus dermatológiája

indulatúak azok, amelyek „csúcsosan törnek elő, mint amelyek diffusan szétterülnek, mert ezen utóbbiak feltörés után nehezebben gyógyulnak". (II. 130., V. 370.) ,,Az orvosról" írt könyv írója egyébként hangsúlyozza, hogy az abseessusok és furunculusok gennyes kifejlődését nehéz megakadályozni; de ha már megindul a gennyedés, arra kell törekedni, hogy az „kis látható térre szorítkozzék és egyenletesen érjen meg". (IX. 216.) „Az egyenletes megérlelés fő szere a meleg ..." Ha azután az elváltozás elgennyesedett, megnyitjuk vagy magától hagyjuk feltörni. Az anus körüli furunculusokat azonban a hippokratesi orvosok még a megérés előtt szükségesnek tartották megnyitni, nehogy a gennyedés a bélbe törjön és fistulák keletkezzenek. (VI. 448.) Mellüregi gennygyülemet, trauma következtében létrejött haematomákat és phlegmonékat is phymának (növedék = nedvszaporulat) nevezték a hippokratikusok. Az empyemákat a mellkason történő bevágásokkal és égetéssel kezelték, hogy „a genny kifolyjon és a seb kiszáradjon". Nem érdektelen megjegyezni, hogy a Corpus irataiban előforduló azon leírású betegekről — akik „vért hánynak v. köpnek ... mellkasuk fáj ... köhögnek" stb. — azt olvassuk, hogy tüdőphy májuk van. Galenos a phymát ezen leírású helyeknél tuberculumként commentálja. Mi is tuberculosis néven illetjük e betegségeit, noha a hippokratikusok tüdőphymánál a tüdőben összegyűlő nedvek elgennyedését képzelték el, lényegében a mai értelmezésű tuberculosisról beszéltek, anélkül természetesen, hogy a modern értelemben vett tuberculum fogalmát ismerték volna. Hippokratesnél az oedema (oű)rma; otöeív = megdagadni) a phymához hasonlóan szintén tágabb értelmezésű volt, használták e szót mindenféle daganatokra, duzzanatokra és a bőr csomós elváltozásaira. Galenos mondja hippokratesi commentárjában, hogy „oedemának nevezett Hippokrates mindenféle nem természetes dagadtságot és a későbbiek osztották fel ezt az elnevezést phlegmonéra (gyulladás), scirrhusra (daganat) és oedemára (vizenyő)". — Általánosabban talán nem is lehetne az oedemát használni, mint amint azt a „mesterségről" szóló könyv szerzője