Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)

Dr. Berndorfer Alfréd: A veleszületett rendellenesség pathogenesise történelmi szemléletben. IV. rész

gén okokat kell a legmesszebbmenőkig keresnünk még akkor is, ha a rendellenesség öröklődöttsége minden kétséget kizáróan bizonyít­ható. Ma már annyi exogén okot ismerünk, és feltételezünk, hogy mind­egyiket szükséges kritikailag elbírálni. Láttuk, hogy a különböző ku­tatók már a régebbi időkben is sokféle okot tételeztek fel. A múlt század közepe óta, az ismeretek bővülésével új rendszereket, elméle­teket és szemléletet kellett felállítani, jóllehet az addigi helyes meg­figyeléseket és tapasztalatokat is fel lehetett és kellett használni, sőt ezek alapul szolgáltak a további kutatás számára. Wolff, Blumen­bach, Meckel, Baer, Geoffroy St. Hilaire és még sok más tudós ha­ladó munkásságára volt szükség ahhoz, hogy az új szemléleteket ki­alakíthassák. Augustus Förster i86i-ben megjelent „Die Missbildun­gen des Menschen" című könyvében már új szellemben fejtegette a patogenezis kérdését, ö az első, aki bizonyítékokkal alátámasztva határozottan állítja, hogy nemcsak az anya, hanem az apa is okozója lehet a gyermek világrahozott rendellenességének. A rendellenesség okait két nagy csoportba foglalja össze: i. a szülők befolyása és 2. mechanikus okok. A szülők befolyása az öröklődésben nyilvánul meg, mégpedig vagy a pete- és ondósejt betegsége, vagy a szülők betegsége, vagy az anyai „megcsodálás" következtében. Ez utóbbi okot, mint már előzőleg említettük, Förster döntő érvekkel és bizo­nyítékokkal végleg elvetette, annyira, hogy utána számottevő tudo­mányos munkákban ez a patogenetikus ok már nem is fordul elő, csak mint történelmi kuriózum. Förster az érdeklődésre vonatkozólag kifejti, hogy mind az apa, mind az anya defektusát a gyermek örökölheti, de csak igen kis számú rendellenesség öröklődik és főleg csak azok, amelyek egyes kis testrészeket érintenek. Ezek szerint a nagyobb és súlyosabb defek­tusokat nem tekinti öröklődőiteknek. A klinikai tapasztalat Förster állítását nagymértékben alátámasztja, amit azzal is magyarázhatunk, hogy súlyos defektusban szenvedő szülők vagy fogamzásra képtele­nek, vagy a magzat olyan korán pusztul el, hogy rendellenességét legfeljebb részletes szövettani vizsgálat mutathatá ki. A sebész­klinikai gyakorlatban öröklötten csak ajak-szájpadhasadást, kéz- és lábrendellenességeket látunk nagyobb számban. Súlyos agyi, pszi­chikai defektusokat, amelyek csak a születés utáni későbbi korban

Next

/
Oldalképek
Tartalom