Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)

Dr. Berndorfer Alfréd: A veleszületett rendellenesség pathogenesise történelmi szemléletben. IV. rész

lentőségét az öröklődésre „kísérletekkel" és „logikai" érvekkel igyekezték cáfolni. Weismann 1888. szeptember 20-án a német természettudósok kölni gyűlésén „Über die Hypothese einer Vererbung von Verletzungen" címen előadást tartott, melyben ismertette kísérleteit. Ezek szerint egerek farkait számos generáción keresztül levágta és így közel 1000 egeret vizsgálva, egy sem született farok nélkül. Sok népnél évezredeken át a rituális szertartások közé tartozik a circumcisio, mégsem születnek praeputium néküli utódok. Weismann még több hasonló példát is említ. Mivel a rendellenességek nagyrészc nem minden tekintetben pontosan azonos, mint az elődöké volt, ez amellett szól, hogy nem lehetett öröklött. Weismann szerint a „csíraplazma" megváltozhatatlanul adja vissza az öröklöttség formáját és képét. Vircbow az „Archiv für pathologische Anatomie und Physiologie" 103. kötetében vitába száll Weismannal „Deszendenz und Pathologie" című cikkében. Vircbow szerint Weismann téved, amikor a szerzett tulajdonságokat egyedül a mechanikus sérülésekre vezeti vissza, mert vannak betegségek, amelyek az életkörülményeket megváltoztatják. Ha ezek a körülmények akár a csírát, akár a fejlődő, vagy már kifejlődött szervezetet érik, változást idéznek elő. A változást patológia zavarnak, „laesiónak" nevezi, ha az valamilyen kóros működést, vagy ingert okoz. A továbbiakban Vircbow magyarázza, hogy a betegség bizonyos fokig veszélyt jelent a szervezetnek és a faj típusában és élettani berendezésében változást hozhat létre. Ilyen értelemben tehát természetesen a patológiás folyamat - mely szerzett tulajdonság - olyan változást okozhat, amely valamilyen formában azután az utódokra továbbvihető, azaz öröklődhet. Ma már számos döntő bizonyítékkal tudjuk Weismann téves állításait cáfolni. A „szerzett tulajdonságokat" Weismann egyszerűen mechanikusan fogta fel, ami helytelen, mert egy-két szubjektív megfigyeléstől eltekintve senki sem állította, hogy egy sérülésből származó defektus mint fejlődési rendellenesség öröklődhetett volna. Abban igaza van Weismannak, amikor összehasonlítja az ilyen öröklődést a régebbi idők hitével a megcsodálással, megbabonázással, de figyelmen kívül hagyja, hogy mind a testi, mind a lelki trauma olyan megrázkódtatással járhat, amely a szervezet biokemizmusát hosszú időre, esetleg véglegesen megváltoztathatja és hogy ennek