Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 21-22. (Budapest, 1961)
Dr. Bencze József: A szocialista mezőgazdaság és a magyar népi gyógyászat
várkastélyának orvosa Szegedi Kőrös Gáspár parasztszármazású, Páduában végzett orvos, az első volt, aki az egész Felső-Dunántúl orvosaként szegényhez-gazdaghoz egyformán készséggel elment, míg aztán tíz évi működése után ő is a pestis áldozata lett. A későbbi időkben Melius Juhász Péter, aki ugyan nem volt orvos, de herbáriuma mégis jelentékeny hatással volt a népi gyógyászatra, ugyanígy Beythe István híres növénykönyve is. Később rendkívül jelentékeny volt Pápai Páriz orvosi és népgyógyászati tevékenysége. Csapó József: „Üj füves könyv és virágos magyar kertje" hasonlóképp igen jótékony hatással volt. Rajtuk kívül néhány nem-orvos empirikus becsületes és jó szándékkal megírt és nyomtatásban is megjelent könyve szolgálta a nép gyógyászati ismereteinek bűvítését. (Pétsi Lukács, Lippay, Szánotzky György, Fábián József, Vályi Mihály, Szentmihályi Mihály, Benedeki Enyedy János). A reformáció elterjedése, az iskolák, tanulás kétségtelenül előnyösen hatottak, mert többen megtanulták az írás-olvasás mesterségét, ami odavezetett, hogy egy-egy faluban a papokon kívül már akadtak néhányan akik olvastak, írtak és szükség esetén, a maguk módján, másokat is megtanítottak a betűvetésre. A középnemesi osztály jórésze már tudott írni-olvasni, a köznemesek, a falusi úgynevezett hétszilvafás nemesek még csak alig-alig. A nép gyógyászata ebben a korszakban lényegesen nem változott, csupán annyival bővült, hogy a külföldről hazatért tanult emberek bizonyos mérvű természettudományos képzettséget is hoztak magukkal, többen az orvosi tanulmányokat is elvégezték, még többen a teológia és a filozófia mellett oivosi tudományt is tanultak. Mindezek, működésük és kézirataik, velük hozott nyomtatott könyveik által kimutathatóan hatottak a népi gyógyászatra is. Mindenesetre kezdték megbecsülni az empirikus népi gyógyászatot, ezt mutatja az is, hogy szaporodni kezdtek a kéziratos könyvek, amelyeket egyes családok, gyakran több nemzedéken át vezettek, írtak, feljegyeztek apáról fiúra szálló gyógyításbeli tevékenységüket vagy amit eltanultak és
