Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 19. (Budapest, 1960)
Dr. Izsák Sámuel: Váradi Sámuel (1773—1857) Enyed város és Alsó-Fehér vármegye egykori orvosának élete és tevékenysége
Meneküléséből való visszatérése után továbbra is ellátta a városi orvos munkakörét, de már csak ioo forint fizetésért. Ezt a munkáját 1857 november 30-án bekövetkezett haláláig folytatta. Irodalmi tevékenységében két jól elhatárolt és időben egymástól elég távolálló szakaszt különböztethetünk meg: a bécsit és az enyedit. Az első szakasz azt a két munkát öleli fel, amelyekről már a tanulmány elején megemlékeztem: „A tehén himlő avagy a vaktzina (1802)" és „Gondviselés az egésséges és gyenge szemekre (1805)". A második szakaszba soroljuk az „Utasítás a selyem és eperfa tenyésztésre (1842)" című könyvét, amelyről az előzőkben már szintén volt szó, valamint „Végrendeletét", amelyet azonban nem szánt a nagy nyilvánosságnak. Minthogy végrendelete memoárjellegű, azt hiszem, helyesen járok cl, ha írásművei közé sorolom. Végrendeletét két szövegezésben szerkesztette meg: az első 1846-ból. a második 1855-ből származik. Végrendeletének ezen utóbbi változatát Váradi sajátkezűleg több példányban sokszorosította, de érvényesnek csak azokat a példányokat ismerte el, amelyek utólag hozzájuk fűzött nyilatkozatát, és személyes pecsétjével ellátott parafáját tartalmazzák. Jelen tanulmányomban „Végrendeletének" egyik hiteles példányát használtam fel, amely füzet formájában 40 oldalra terjed. Meg kell említenem még azt is, hogy végrendelete tanúsága szerint Váradi írt egy utasítást „a bábaságról s a bábák számára". 30 Ami ezt az utóbbi, talán kéziratban maradt munkáját illeti, a leggondosabb kutatással sem sikerült nyomára akadnom. „A tehén himlő avagy vaktzina természetének és terjesztése módjainak rövid előadása" 232 oldal terjedelmű, egy - oltást ábrázoló - rézmetszet egészíti ki, és a bevezetőn kívül 21 fejezetre oszlik. A könyv egyszerűen és világosan ismerteti az oltás egész problémakörét, amint azt Jenner eredetileg kidolgozta és a himlő elleni oltás terén tevékenykedő más neves korabeli orvosok továbbfejlesztettek, s akikre Váradi gyakorta hivatkozik is. A mű tudományos dokumentációja igen jónak mondható. A fiatal Váradi a szakirodalom kitűnő ismerőjének bizonyult, s a kérdés kifejtése és értékelése terén jelentős tudományos látókörrel rendelkezett. Nem óhajtok az egyes fejezetek elemzésébe merülni, mert
