Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 19. (Budapest, 1960)
prof. dr. Kováts Ferenc: Jean Fernel hatása a gümőkór magyarországi irodalmára
ségesnek tartja megírni, hogy Párizsban meghalt Bethlen diák és nem hagyott hátra adósságot senkinél' Ez nagy szó volt akkor, amikor Villon egyik kortársa ormótlan betűkkel karcolja be az egyetem kőfalába: Demain je serois pendu! Holnap felakasztanak! A harcokban pusztuló, csökkenő lélekszámú magyarságra a szomszéd, hatalmasan fejlett kultúrájú országok csábítása, felszívása igen nagy volt: tenger, amely ifjúságunk sok értékét elnyelte és nem adta vissza többé, csak a krónika tartotta számon, mint kiváló orvosokat és tanárokat. Különösen a német nyomás fokozódott mindinkább. Reclus írja: „Sajnálatos, hogy egy ilyen kedves, tisztességes és komoly nép ennyire lefekszik egy erősebb fajnak . . ." A harcok és politikai cselszövések mellett még fokozták az élet nyugtalanságát, zavartságát a hitviták. Az akkori humanista tudós a tudomány minden ágával foglalkozott: matematikával, csillagászattal, költészettel, filozófiával, az orvostudománnyal és még sok egyébbel. Haladó volt, de egyben maradi és babonás. A különböző felekezetek szemben állottak egymással és amikor az érvből kifogytak, a hóhér vette át a szerepet. A tudósokat a fejedelmi udvarok tartották el, tehát mind az uralkodó kegyét kereste. Ha alkalmazkodott, jól ment a dolga, de ha nem, az pusztulását vagy az örökös vándorlást jelentette. Hitvitázó és politikus volt Blandrata, Izabella királynő orvosa is, ő szerencsés körülmények között élt. Servet Mihály viszont a hitviták áldozata lett, pedig az egyik legnagyobb felfedezés — a kisvérköri keringés - az ő nevéhez fűződik. Szembekerült Kálvinnal és az a saját könyvein, lassú tűzön megégettette. Jeszenszky Rudolf a királlyal került ellentétbe, az kitépette a nyelvét, majd Prágában lefejeztette és felnégyeltette. És hánynak kellett a menekültek keserves kenyerét enni! Az orvost, ha nem került a politika sodrába, nagyon megbecsülték. A betegség a forró, mozgalmas időkben mindennapos és igen gyakran végzetes volt, az élet pedig rövid és mindenképpen szükség volt legalább arra a lelki megnyugvásra, amit az akkori orvostudomány szegényes felkészültségével nyújtani tudott. Jellemző Frankovith könyvének mottója a címlapon: