Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 17. (Budapest, 1960)

Dr. Bencze József: ősmagyar motívumok orvostörténeti maradványainkban

Az első világháború előtti gyűjtésem a következő vcriike, amely a Rába-völgyi községekbői származik. Ha valakinek „hóttcténye", azaz a hajas fejbőrben ateromája van, akkor újholdkor ki kell állani a kúthoz és háromszor el kell recitálni: Zyüzsgü haj, nyüzsgü huj Tegyá. zsulá, beg gyahu, Hótteténnek érre út. Föl is út, de le is út. A különös kis „elveszejtő vers"-nek még különösebbek a kifejezései: „zsula", akaratlanul is a honfoglalás „gyula, dzsula" szavaira emlékeztet, akik - amint tudjuk - törzsfők voltak és egyben gyógyítók és bírák, s „beg" és .

; gyahu" erősen törökös hangzásúak (Zsiray szerint is), míg a „huj" hangutánzók, ősi magyar árzelemkifejező szócskák. Rengeteg változatban ismerik hazánk egész területén ezt a kis versikét, amelyet akkor recitálnak, ha a gyerekek a nedvkeringésben lévő fűzfából sípot készítenek: Kele-kcle fűzfa, Bazarádi Miska, Ez a gyerek sípot kér, Adjál neki majd nem kér. Ez a versike ezideig nem lenne érdekes számunkra, azonban másik változata már többet is jelent. Ha azután készen van a síp és a játszó gyerekek közt van, akinek keze-lába sebes, (és mikor nincs?), akkor a sípot valamennyien fújják és ezt mondják valóban karénekszerűen: Kele-kele fűzfa, Véres keze-lába, Fújj bele a sípba, Meggyógyul a (pl.) Pista!