Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 14. (Budapest, 1959)

Dr. Haranghy László akadémiai levelező tag, üléselnök megnyitó beszéde

ter Herbáriumához és Bejthe András Füves könyvéhez hasonló naiv, inkább kuruzslással, mint orvoslással foglalkozó munkák képezik a kezdetet. Pedig valójában nincs így. A magyarságot évszázadokon át pusztító viharok közepette az orvostudomány fejlődése nem maradt el a többi középeurópai államok mögött. Említsünk meg csupán annyit, hogy Balsarati Vitus János az 1500-as évek közepén már Magyar Chirurgia címen négykötetes könyvet írt. Igaz, hogy ez a könyv elveszett, de teljes egészében megmaradt a Gulyás Károly által 1913-ban felfedezett XVI. századbeli magyarnyelvű 450 levél nagyságú, az orvosgyógyászat egész témakörét felölelő, minden tekintetben a korabeli tudományosság színvonalán álló munka. A szerző neve ismeretlen, de akárki szerkesztette ezt a hatalmas művet, egyetemet járt, tanult erdélyi orvos volt, aki könyvében már az akkori időkhöz képest magas orvosi kultúráról számol be. Ezt a múltat felderíteni éppen olyan hasznos és szükséges, mint az emberi haladás útjának minden téren való tanulmányozása. Ez a meggyőződés vezette a Magyar Tudományos Akadémiát, amikor újjáalakulása után Orvostörténeti Főbizottságot hívott életre. Sajnos ez a bizottság éveken át nem töltötte be feladatát. Személyi kérdések akadályozták működését és előbb Rapaics Rajmund, majd Surányi Gyula halála után munkássága szünetelt. Súlyos veszteséget jelentett az orvostörténelmi kutatások szempontjából Jáky Gyula tragikus halála is, aki nemcsak mint kutató, hanem mint az orvostörténelmi kutatások egyik fő szervezője, a hazai orvostörténelmi tudomány egyik vezető egyénisége volt. Halála nagyon nehezen pótolható veszteséget jelent. 1958-ban a Magyar Tudományos Akadémia látva az orvostörténelmi kutatások akadályait, ezen a téren is ki akarta küszöbölni a hibákat és azokat a kutatókat igyekezett összefogni, akiktől az orvostörténelmi kutatások fellendülése várható. Az akadémiai orvostörténelmi főbizottság máris kapcsolatokat épített ki a szovjet és a német demokratikus köztársasági és román orvostörténelmi kutatókkal. Felvette az érintkezést a Nemzetközi Orvostörténelmi Társasággal és az utóbbi több magyar kutatót tagjává választott. Az orvostörténelmi kutatások fellendülésére annál is inkább megvan a remény, mert az orvostör-